Egy ilyen hülyeségen nem tudom túltenni magam felnőtt létemre sem?

Általános suliban az alsós osztályfőnököm valamiért kinézett magának, igazából a mai napig sem értem, hogy miért. Csendes, szerény, kitűnő tanuló gyerek voltam, szóval nem sok vizet zavartam, de valamiért valami olyan negyedik osztály felé bekattant a nőnél és elkezdett szívatni (pl direkt nem szólított fel, ha jelentkeztem, megszégyenített az osztály előtt, ha mondani akartam neki valamit, akkor úgy csinált, mintha nem hallaná). Egyértelműen valami személyes baja volt velem, mert mással normálisan viselkedett (vagy egyáltalán nem is foglalkozott pl azokkal a gyerekekkel, akik szétszedték az iskolát), csak velem csinálta ezt. Én valahogy elfogadtam, hogy biztos utál, de belül eléggé szorongtam miatta.

Aztán negyedik osztályban valami buszos kirándulásra mentünk és hazafelé valamiért úgy kellett ülni a buszon, hogy három gyerek ült két széken, pedig voltak üres ülések is. Nekem kellett középen ülni és baromi szűk és kényelmetlen volt a hely, a tanárnő pedig látta, hogy fészkelődök, úgyhogy odajött és gúnyosan megkérdezte, hogy "na kényelmes?". Megkérdeztem tőle teljesen normális, udvarias stílusban, hogy nem ülhetnék-e az egyik üres helyre, mert nagyon kényelmetlen középen, két gyerek közt ülni és erre a nő teljesen kikelt magából, elkezdett üvöltözni, hogy mi a fszt képzelek magamról, nehogy már én mondjam meg neki, hogy hol szeretnék ülni, a többire már hál istennek nem emlékszem. (Itt hozzá kell tenni, hogy ezelőtt soha az életben nem volt példa arra, hogy bárki ilyen stílusban beszéljen velem, mert egyrészt nem csináltam olyasmit, ami miatt valaha is le kellett volna szidni, másrészt a szüleimtől is a tetteimmel arányos mértékben kaptam szidást, ami sosem érte el ezt a mértéket). Erre én elkezdtem kontrollálhatatlanul zokogni, talán sokkot kaptam, egyszerűen nem tudtam abbahagyni, nem bírtam normálisan levegőt venni, a többi jelenlévő tanár annyira megijedt, hogy odaültettek maguk mellé. Mire hazaértünk, már abbahagytam, de nem tudtam "normális" lenni otthon sem. Képtelen voltam beszélgetni a szüleimmel, csak elvonultam és próbáltam nem sírni. Amikor feltűnt nekik, hogy valami nincs rendben és megkérdezték, hogy mi a baj, akkor megint kitört belőlem a sírás és könyörögtem nekik, hogy ne kelljen többet iskolába mennem.

Aztán valahogy megnyugtattak, a következő nap bementem az iskolába, de nagyon kerültem a tanárnőt, mert szó szerint rettegtem tőle. Aztán valahogy megtalálta a pillanatot, amikor épp egyedül voltam, odajött hozzám és mosolyogva megkérdezte, hogy "na, elmondtad a szüleidnek, hogy milyen szemét voltam veled?". Erre megint elkezdtem zokogni, egy másik tanár nyugtatott meg.

Már 22 vagyok, de egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni ezt az "incidenst", pedig így utólag annyira nem tűnik nagy dolognak, egy tipikus b.szatlan p. típusú középkorú nő volt ez a tanár, valószínűleg csak klimaxolt vagy valami magánéleti problémáját vetítette rám. Viszont akkor és ott ez valahogy akkora trauma volt, hogy szerintem sosem lettem utána a régi. A mai napig ha bárki hangosabban szól hozzám, egyből elkap a sírógörcs, nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne hozzam magam kellemetlen helyzetekbe a bőgéssel.

Igazából nem tudom, mit akartam kérdezni, csak el akartam mesélni ezt a történetet, kíváncsi vagyok, hogy "kívülállók" mennyire gondolják normálisnak, hogy ez ekkora sérülést okozott bennem.