Nincsen senkim, így mi értelme van bárminek is? Mit csináljak?

Mindenki csak ba@*%#*ik rám, de senkinek sem jelentek semmit, senki sem szeret, senkit sem érdeklek, senkinek sem kellek semmire. A családommal szerintem a büdös életben nem beszéltem egy értelmes szót se, soha nem csináltunk együtt semmit... Őszintén szólva én nem is szeretem őket, mert egyszerűen nincsen miért. Nem jelentenek ők számomra semmit sem. Mintha nem is lenne családom. A “barátaim” hasonlóképpen csak akkor kerülnek képbe, ha segíteni kell nekik, ha meg kell őket hallgatni, ha el kell őket kísérni vagy szórakoztatni kell őket, mert éppen rajtam kívül nem ér rá senki. Párom nincsen és nem is volt soha, nem kellek a kutyának se. Ha valakivel elkezdek beszélgetni és ismerkedünk, akkor abból mindig kiderül, hogy csak valamilyen segítség kell neki (pl. jegyzet, házi) vagy rajtam keresztül akar elérni valamit vagy valakit. Elegem van belőle, ebből az egészből. Az egész életem egy nagy nulla. Ami pedig a legjobban zavar az az, hogy én nem érzem azt, hogy erre bármi okot is adtam volna. Engem mindig bántottak minden miatt, mindenhol (a családban és a suliban is) én voltam a ronda, a buta, a dagadt, a béna, a hülye, a bunkó, a néma, a h stb. és nincs is senkim, holott én soha senkivel nem bántam így. Én alapvetően még csak negatív, panaszkodós, pesszimista típus sem vagyok, mint ahogyan ebből a kérdésből tűnne... Sokat mosolygok, nevetek, viccelődök, szerintem nincs is kifejezetten rossz humorom, barátságosnak tartom magam, szívesen segítek másoknak, érdeklődő vagyok, jószívű stb., mégis utál vagy kihasznál mindenki. Legszívesebben kb. öngyilkos lennék, mert nagyjából annyit ér az egész életem, mintha halott lennék. De ezt mégsem teszem, mert vágyom arra is, hogy normális életem legyen, csak nem tudom, hogy mégis hogyan...