Nőtársaim, elhaló, eltűnő barátságokat hogy kezelitek, nem hiányoznak, vagy könnyen találtok újakat?

Tényleg azért lett vége az "mágnesként" összenőtt barátnővel a kapcsolat, mert más nézeteitek van egy témában?

A gyűlölet mit jelentett nála? Mert az is simán lehet, hogy szimplán nem kedveli az LMBTQ-t, csak már annyira átfordult a világ, hogy az a csúnya meg rossz ember, aki ezért nincs oda és ki is jelenti.

Már kb suli után azonnal kiléptek az életemből, hiába is próbáltam őket benne tartani, valami mindig fontosabb volt... A legnagyobb késszúrás az volt, hogy a legutolsó p.csa nem hívott meg a saját esküvőjére se, pedig mindenki ott volt, akit ismerünk...

Őszintén? Már nem hiányoznak, közös témánk se lenne. Nekem annyi szocializáció elég, ami a munkahelyemen folyik. Legalább békén hagynak, meló után haza tudok menni, a hétvégéim szabadok, senkihez nem kell igazodnom.

Én most, 35 évesen úgy vagyok, hogy nem hiányzanak ezek a nagybetűs barátok. Mindig jól elvagyok a környezetemmel pl. munkában, eljárok 1-2 emberrel mindig onnan, de leggyakrabban egyedül. Most azért jó, hogy évek óta megint van párom / párkapcsolatom, de anélkül is "megvoltam".

Lehet, kicsit el is kényelmesedtem ilyen téren. Nem akarom már az ismerkedéseket, barátkozásokat nulláról kezdeni, főleg ha esélyes, hogy az lesz a vége, mint azoknak, ahol lemorzsolódtak a barátok (egyik azért, mert vmi pitiségen megsértődött, amikor ő sokkal durvább dolgokat elkövetett ellenem, a másik azért, mert nem voltam neki elég menő, a harmadik azért, mert szakbarbár lett és csak az egyetemi szakjáról volt hajlandó barátkozni). De amúgy a felnőtt ismerősöknél, rokonoknál is azt látom, hogy ahol megmaradtak barátságok, ott azért maradtak meg, mert már megszokták, nem azért, mert még mindig AKKORA barátok.

Gimis barátok már suli után eltűntek. Mind elköltöztek, nem tartottuk a kapcsolatot.

Egyetem; alapból mindenkinek megvolt már a baráti köre.

Egy emberrel barátkoztam csak össze, ez moat is tart.

Munkhelyek; Mindenki lekölyközött, csak a gyerekről tudnak beszélni.

50 felé közeledve annyira nem hiányoznak a régiek, egy-kettővel online tartjuk a kapcsolatot, de nem túl gyakran. Újak nincsenek, csak felületes munkahelyi kapcsolatok vannak, némelyikkel jobban el tudok beszélgetni, de nem járunk össze.

Nincs igényem nagy barátnőzésre. Csak néha hiányzik egy bizalmas, de bízom benne, hogy egyszer majd rátalálok egy szimpatikus barátosnéra, legyen az nálam fiatalabb vagy idősebb vagy korombeli.

Rajtam is múlott, nem voltam annyira nyitott és barátkozó az utóbbi egy-két évtizedben, de talán egy (várható) környezetváltozás majd új lehetőségeket is kínál. Egy szomszédasszony vagy utcabeli társaságát néha szívesen elviselném, de a jelenlegi megszokott környezetemben ezt annyira nem látom valószínűnek.

A húszas évek, sajnos, olyanok, amikben mindenki máshol tart az életben, mindenkinek mások a prioritások, a célok. Részben ezek miatt sok barátság meg is szűnik - nekem is így volt/van ez.

A legtöbb, addig még stabilnak és mélynek hitt barátságom egyetem 2. évére teljesen megszűnt. Amint nekik barátjuk lett, szinte azonnal elfeledkeztek rólam. Amikor meg nyitottam feléjük, éreztem, hogy amolyan "kötelességből" írnak vissza, nem is érdeklődtek felőlem, elintéztek mindent vagy pár szóval, vagy olyan alap dolgokat mondtak, amit előtte láttam már az Instagramjukon.

Engem ezek akkor nagyon elszomorítottak és elkeserítettek, de már túlléptem rajta, rajtuk. Egyetlen egy valaki maradt meg a régi barátok közül, de vele meg azért nem az igazi, mert havi nagyon maximum 2 alkalomnál nincs igénye több programra, találkozóra - nekem meg igen.

Hiányoznak a barátok, emiatt igyekszem mindig nyitott lenni/maradni, közvetlen és barátságos is, hátha sikerül maradandó barátságokat létrehozni, bár eddig nem jártam sikerrel. Ugyanis rendszeresen úgy járok, hogy bekerülök egy helyre (egyetem, munka, gyakorlat, stb.) ott lesz valaki, akivel szinte legjobb barátok leszünk, minden klappol, de amint kikerülünk onnan, abból semmi sem marad.