Miért tűnnek el az ismerőseim sokszor szó nélkül, látszólag ok nélkül? Miért rettegek ettől még akkor is, ha éppen nem ez történik (bizalmatlanság már sok korábbi eset miatt)?

10.

Ezt a hosszabb írás dolgot olyan téren már elengedtem, hogy nem zavar, ha nincs rá teljes értékű reagálás, maximum 1-2 mondat. Az is elég, csak a tudat, hogy van valaki aki meghallgat és nem csak a felszínes témákban, amikről pl. az utcán beszélsz egy idegennel (foci, cicák, politikusok szemétségei stb.).

És nem vagyok annyira hülye, hogy ne tudjam, hogy ez időigényes, ezért is nem zavar ez a része már. Csak jó volna érezni, hogy van 1-2 többé-kevésbé barátom és nem vagyok totálisan egyedül a világon. Oké, ha nagyon magányos vagyok még vannak élő rokonaim, de ennyi idősen már nem akarok állandóan hozzájuk rohangálni. Meg ők nem is annyira értenék ezt meg. (Ez így is van jól).

Akadálya nem volt, és volt is sok haverom, de mindegyik csak addig tartott, amíg egy helyen tanultunk, egy képzésre jártunk, egy munkahelyen dolgoztunk. Most egyedül dolgozom, egy kollégám van, ő néha itt van, néha napokig nincs. Most pl. épp napok óta nincs, ezért is vagyok szarul, ez a jeges magányosság egy ideig tök jó, mert lazaság van, de aztán átlendül az egész abba az üres félelembe, amit most is érzek.

Viszont, ha ez így van, akkor nekem soha egy barátom se lesz soha... akasszam fel magam? Ez most nem poénkodó kérdés, hanem tényleg erre gondolok, hogy ha totál kilátástalan minden, akkor ennél az se lehet lényegesen rosszabb.

Életem nagyobbik részében vágytam rá, hogy legyen egy - vagy több - közelebbi barátságom az életben. Sosem jött össze. Felszínes haverságok és kivétel nélkül MINDIG nekem kellett a másik után futni, engem meg le se szartak általában. Nem tudok ettől szabadulni.

Egy időben aztán azt gondoltam, hogy ezt párkapcsolat révén kellene elérni, de sok tényező miatt ez nem volt lehetséges (és most sem az), ezt a témát is elengedtem.

Van még egy menekülőutam ez elől, de arról nem beszélhetek. Legyen elég annyi, hogy azzal átlag 2 hétig jól tudom magam érezni, viszont utána 2 hét van, ameddig nem ismételhetem meg. De ez is csak átmeneti menekülés. Jó és kellemes, de nem tartós.

12.

Ez is teljesen jogos, amit most írsz. Pici dilemma, hogy ilyenkor mégis hol lehet az az arany középút, ahol a "kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad"? (Ne keresd ennek most az értelmét, elég érdekes a gondolatfolyamom).

Kicsi off, de a legnagyobb félelemeim egyike pontosan az, hogy az a pár rokonom, akiknek még számítok meghalnak, onnantól kezdve tényleg semmit nem fogok számítani. Láttam idősebb embereknél példát erre és egyszerre volt nyomasztó és félelmetes átgondolni a helyzetüket. Milyen lehet teljesen egyedül lenni úgy, hogy valószínűleg az otthonodban halsz meg és az se fog feltűnni senkinek, csak hetek, hónapok múlva? ("Gyanúsan nagy a gaz ott a Petőfi utca 4-ben!"). Nagymamám még rokonokkal (akik figyeltek rá) is elő tudott adni egy olyan hosszas magányos haláltusát, amibe nem szeretnék igazán belegondolni (igaz ő deklaráltan elutasította a segítséget és a figyelmet)

Számadással senki sem tartozik, csak megnyugtató egy ilyen dolog, hogy "ja, tényleg, most a héten XY tuti nem fog írni, mert...". Azt hiszem én nem is attól vagyok "kikészülve", hogy nem ír valamelyikük vissza, hanem a félelemtől, hogy nem is fog már soha. Ez így most mennyire volt értelmes mondat? (Ahogy "öregszem" egyre nehezebben viselem a számomra fontos(abb) személyek elvesztését). Én magam szívesen megírom, hogy mikor nem leszek, mert attól is rosszul érzem magam, ha azt érzem, hogy esetleg rám várnának. Az más kérdés, hogy ilyen sosem volt és szerintem soha nem is lesz. Csak nem akarok erre gondolni, hogy "én nem hiányzom senkinek", mert nagyon ijesztő.

"de mindenképp próbálj meg úgy fogalmazni és hozzáállni, hogy ne érezzenek elvárásokat, csak élvezzék a társaságod"

Köszönöm, és ezt próbálom jelenleg is megtenni. Általában leírom, hogy hálás vagyok azért, hogy írt (amelyikük éppen írt) és tényleg értékelem az időt és az energiát, amit ebbe belefektetett, nem "alanyi jogon várom el". És nem csak írom, hanem ténylegesen hálát érzek ezért. Ez kicsit nyálasnak tűnhet, de a túl sok magány nagyon "puha" emberré tett. (Vagy eleve az vagyok)

Hobbim volt, meg ilyen dolgokkal sokat ütöttem el az időt, ott csesztem el, hogy majdhogynem évekig voltam totál egyedül és kezdetben még a pofám is nagy volt, hogy simán bírom meg még élveztem is az elején, távol a szülőktől, azt csináltam amit akartam (na jó, a munka az kötelező volt, de ezen felül!). Aztán valamikor 2020 környékén átdöccent ez a jó érzés a magányba, és elkezdtem megőrülni, azt hiszem. Most már félnék megint egyedül élni úgy, mint akkor. Most a rokonaimmal élek egy helyen (szerencsére nagy a ház, külön lakrészem van), a kapcsolatot ezért is adtam fel, mert ezt senki nem tűrné el (jogosan). De lesz még olyan, hogy kényszerből egyedül maradok és félek tőle. Fóbiaszerűen rettegek ettől. A haláltól kevésbé félek, mint ettől.

14.

Irodai, mondhatni alibi munkám van. A 8 órás munkaidő kb. fele telik rendes munkával, sokszor még annyi se. Igaz a bér se túl magas, de cserébe laza. Most is épp "dolgozom" még egy órát.

13.

"Hidd el, megérezhetik az emberek ezt a kényszeres ragaszkodást, és megijednek tőle."

Ezt sejtem én is, a kérdés kiírása is hasonló alapgondolaton nyugszik, csak nem tudom ilyen jól leírni. Köszönöm, hogy megtetted helyettem.

Más témakör, de alapból nem vagyok spontán vagy laza. Még megjátszani se igazán tudom. Akik kedvelnek, talán így kedvelnek, de sosem vagyok biztos benne, hogy vajon tényleg kedvelnek-e. (Én nem kedvelem magam). Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék humoros lenni (sokan kedvelik a humoromat), vagy tudnék "leszarni" ezt-azt, de az emberi kommunikációban mindig az az érzésem, hogy többször át kell gondolnom bármit, amit kimondok, mert "nincs helye hibának".

"Talán előre félsz az elutasítástól, és könnyebb azt mondani, hogy nem is akarod."

Vagyok ebben most annyi ideje, hogy nem tudom pontosan, hogy így van-e. Én régóta erre (meg az alkatomra) fogom az egészet, és általában nem is vitatják, így maradunk ebben. Valójában sokkal inkább félek, de nem is feltétlen az elutasítástól, hanem attól, hogy nem leszek elég jó, hogy csalódást okozom és főleg attól, hogy elhagy, akivel összejövök! Sosem mertem szerelmes lenni, mert félek, hogy a másik fél esetleg kihasználja, ha ő nem az, én pedig igen, akkor onnantól ki leszek szolgáltatva... És amikor elhagy, azt hogyan dolgozom majd fel?

Volt párkapcsolatom régen, akkor is elég rossz érzés volt, amikor elhagytak vagy az egyik esetben megcsaltak. Pedig szerelmes nem voltam, inkább csak olyan "éreztem valamit", ami nem a szokásos volt.