Miért tűnnek el az ismerőseim sokszor szó nélkül, látszólag ok nélkül? Miért rettegek ettől még akkor is, ha éppen nem ez történik (bizalmatlanság már sok korábbi eset miatt)?
Bocsánat, ha hosszabbra sikeredik, de maga a folyamat is hosszú.
Nagyjából mindig ez történik velem. Beszélgetek valakivel hosszabb ideje, egészen érdekes témákról, szerintem én tényleg igyekszem mindent beletenni a beszélgetésbe, amit csak lehet (szép fogalmazás, érdekességek, nem megbántani akivel beszélgetek, érdeklődni a dolgai felől stb.), de a vége általában az, hogy a másik fél eltűnik, ha online az ismeretség. Szó nélkül, indok nélkül és örökre.
Sosem jövök rá, hogy miért. Végigolvasom, végigelemzem az összes dolgot amit írtam, hogy "Hol hibáztam, mi rosszat írtam vagy csináltam, ami ez a végkifejletet eredményezte?". Néha sikerül 1-1 dologba belekapaszkodni, hogy talán ezért (erre se kapok választ - szó szerint soha), néha még ez sincs.
Az csak a kisebbik baj, hogy emiatt nagyon magányos vagyok, nincs kivel beszélgetnem és ez időnként az őrület/depresszió irányába terel. Néha már eljutok oda, hogy magasabb helyekről lefelé nézve azon tűnődöm, hogy milyen volna lezuhanni? Érezném-e a becsapódást? Lehet-e rosszabb a halál, mint az, amit érzek?
Értéktelennek érzem magam, nagyrészt emiatt, mert olyan mintha mindenki utálna vagy legalábbis elkerülne. Csak szavakban ennek ellenkezőjét mondja szinte kivétel nélkül mindenki, de a vége azért csak az, hogy "azt figyeljék amit csinálok és ne azt, amit mondok" (mondta a jelenlegi miniszterelnök még régebben), szóval utólag hazugságnak tűnik és az, hogy így elhagynak (mindig), jobb bizonyíték, mint egy olyan szép mondat, ami valószínűleg úgysem igaz.
Állandóan igyekszem javítani (amit nehéz így vaktában, hogy nincs meg az ok, hogy miért vagyok én ennyire szar), változtatni annyira, hogy ne történjen megint ugyanez a szituáció, de hiába, mindig ez a vége. És én kezdem azt érezni, hogy "inkább a halál", mint még egy ilyen elhagyattatás.
Még nagyobb baj, hogy bizalmatlan vagyok már azokkal is, akikkel még épp beszélőviszonyban állok. Vajon mikor lép le, mikor tűnik el? (Egyszer úgyis megtörténik). És ahogy növekszik az elhagyók száma, úgy növekszik bennem az értéktelenség érzete és valamiféle "fájdalom".
Ha még beszélőviszonyban vagyok valakivel, de napokra eltűnik, akkor kínzom magam, mert a fizikai fájdalom kevésbé rossz, mint ez a lelki stressz, vagy nem tudom, hogy mondjam. Sokszor érzem azt, hogy "értelmetlen írnom", mert úgyis leszarják. Így meg... olyan értelmetlen az egész. De persze úgyis megteszem és ha valamelyikük visszaír, a lelkem is beleteszem a reakcióba... de hiába. És ez nagyon bántó.
Ha csak 1-2 ilyen eset lenne, akkor azt mondanám, hogy "balszerencse" és továbblépnék. De nekem az összes emberi kapcsolatom így végződik, az online és az élő egyaránt. Az élőben ugyan még megmaradnak az udvariassági formulák, de ezen felül semmi. És akkor legyen önbizalmam, önbecslésem és érezzem magam jól - hogyan?
Mi a baj velem, miért történik mindig ez? Tényleg ennyire értéktelen vagyok? Elfogadom, ha igen (és akkor legalább nyugodt szívvel távozhatnék a világból), de így csak a szenvedés van, ami kikészít lelkileg és megőrjít tudatilag.
Olyan is akar aki beszélgetés kellős közepén megy el, és nem jön vissza. Olyan mintha csak kényszerből írna, vagy nem is tudom pontosan mi erre a jó kifejezés. És ez is rossz érzés, mert... tényleg ennyi volnék és nem több? Az ember akit "elviselnek valahogy"? Aztán ha előkerül sok nap után már nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán van értelme írni, mert megint csak le lesz szarva az egész. Én ennyit érek.
Annyira "belefáradtam" ebbe, nem látok kiutat. Ha meg is ismerek valakit, tuti lelép, hiába igyekszem a tőlem telhető legjobb formámat nyújtani, és tényleg mindent beleadni. És minden alkalom után csak még rosszabbnak érzem magam, mint korábban. Miért kezel engem mindenki értéktelennek, felejthetőnek, az embernek aki nem számít?
"Én vagyok a láthatatlan, leszart ember" (Al Pachino mondta a Fedőneve: Donnie Brasco című filmben) - nagyjából ezt érzem én is.
Adjam fel? Ezt a lehetőséget nem tudom elfogadni.
válasza:Írod, hogy online kapcsolatok. Ez mit jelent pontosan? Milyen célból alakulnak ki ezek a kapcsolatok?
Lehet, hogy félreértitek egymást, és te többet látsz bele egy-egy ilyen online kapcsolatba, mint a másk fél. Innen pl egy-két emberrel beszégettem én is. Néha ez csak egy-egy levélváltás, máskor hosszabb. De nem szabad ilyenkor túl nagy elvárásokkal belekezdeni.
Őszinte leszek, nekem is van olyan, hogy csak úgy telnek a napok, és észreveszem, hogy bakker hetek óta, vagy olyan is volt, hogy hónapok óta nem írtam vissza valakinek. Szóval egyáltalán nem biztos, hogy miattad van.
Egyébként ha valaki így eltűnik, arra hogyan reagálsz? Írsz neki újra, vagy hagyod inkább?
válasza:2.
Érdekelne, hogy egy ilyen kihalt régióban, mint ahol én élek, hogyan beszélgetnél máshogy - értelmes témákról. Itt "élőben" nem sok kultúra szorult a helyiekbe, többségük roma. Nagyon nem beszélünk egy nyelvet, ők általában sértegetéssel indítanak, én pedig nem nagyon reagálok rájuk, mert felesleges.
A többiek is csak felszínes beszélgetésekben vannak benne, amelyeket én nagyon unalmasnak tartok.
1.
Beszélgetések, levelezések, régebbi ismerősök, mélyebb témákat érintve. Nekem mindegyik beszélgetőpartnerem fontos, a baj az, hogy nekik én nem annyira. Nincs is igazán egyenlőség, mert nekik tuti sok barátjuk, ismerősük van az életben, nekem viszont rajtuk kívül nincs igazán senkim sem.
A reagálás változó és személytől függ, van akinek addig írok, amíg nem reagál, van akinél egy idő után elvágom a lehetőségét is, hogy reagáljon ("Aki 1 hónapig nem válaszol, az később sem fog"), vagy csak kínzom magam, amiről persze nem beszélek. A kínzás nem szándékos vagy a külvilágnak szóló, és néha észre sem veszem, csak azt, hogy vérzik a kezem vagy fáj mindenem, mert annyira befeszítettem minden tagomat.
Néha kedvem lenni "visszaadni" a dolgot, de nem vagyok rá képes. Máskor cinikusan utalnék rá, hogy mennyire értelmetlen is ez így, vagy panaszkodnék, hogy ez nekem sokkal fájdalmasabb, mintha csak simán elküldene a fenébe és kész. Utálom, hogy lenéznek, hogy én vagyok mindig a senki, a szar, az értéktelen hulladék, aki nem számít.
Az a baj, hogy hiába minden kínlódás vagy "harag" a vége az, hogy nagyon örülök és hálás vagyok, ha valamelyikük visszaír és nem tudom megállni, hogy ne írjak vissza szinte azonnal és sokat. Szeretnék barátokat, de annyira az az érzésem, hogy rám senki sem vevő. És nem tudom, hogy miért nem.
Ha ez így is lenne, "oké, legyen így", de akkor mégis mit tegyek ellene? Tehetetlennek érzem magam ebben a témakörben és kétségbeejtő, hogy engem bárki leszarhat, meg elfelejthetik, hogy egyáltalán vagyok.
Egész életemben ezt csinálta velem mindenki, kegyetlenül sok szenvedéssel járt, és próbáltam már mindenféle taktikát ellene. Egyik se működött.
válasza:Van egy ilyen ismerősöm, én tudod mit látok?
Hogy először kedves, jó vele, kellemes társaság. Aztán ebbe belelendül és addig addig nyüstöli az embert, hogy levegőt nem lehet már kapni tőle, folyamatosan ír és ír és nyomatja magát, meg sem fordul a fejében hogy a másiknak nem ebből áll az élete, és nem igényli ezt minden egyes áldott nap, mert van családja az illetőnek, hobbija, programja, más barátai, pihenésre vágyó idő akármi. Meg se várja, hogy a másik keresse, keresi e egyáltalán, majd' minden nap megfolyt, befurakszik a magánszférába, kézzel lábbal töri magát. Alapvetően jó társaság volt, de olyan szinten nem tisztel semmilyen határt, hogy nem mindig minden róla szól, egyszerűen nem bírja elviselni.
Tök jóba lettünk volna, ha nem ilyen energiavámpír, pofátlan és tolakodó.
Azt írod hogy ha már pár napra "eltűnik" valaki (valószínűleg, csak Él...), de te már akkor marcangolod, őrlöd magad.
Igen, így nincs értelme írogatod, de lehet ha megvártad volna a viszonzást, és nem tankként rohanod le az embert, akkor keresnének maguktól, és lennének egészséges kapcsolataid.
Neked is meg kell érteni, hogy mindenkinek megvan a maga élete, az jó hogy te ilyen barátságos és közvetlen vagy, de érezni kell, hogy az ember meddig mehet el, és észrevenni hogy az embernek van intimszférája, magánélete, aminek nem minden pillanata rád tartozik.
Remélem ebből most nem a bántást veszed le, hanem megpróbálod átértékelni ezeket a dolgokat.
Nem bántásból írtam, hanem azért mert ez a másik oldalon sem jó érzés hidd el.
És igen, neked kell ezt észrevenni, nem a másiknak kell ezért szólni, mert az bunkóság, és nem fognak ezzel megbántani, csak megpróbálnak óvatosan visszavenni, terelgetni, de ha nem értesz a jelekből, akkor feladják, és letesznek róla, mert mérgező egy idő után, és teljesen kikészíti az embert.
5.
Ezzel teljesen egyetértek, egyetlen dolog marad ki a számításból, és az, hogy nem tudhatod, hogy lehet, hogy azért csinálja ezt, mert neki tényleg nincs nagyon más kapcsolata a világgal. Én ebben élek, hogy van 3 ismerősöm és nincs más. Ténylegesen nincs más, nem vevők rám többen.
Még ez így önmagában nem is volna elég indok (mert tényleg nem az), éveket eltölteni egy lakásban úgy, hogy nincs kihez szólni, egy idő után felőröl belülről. Nem egyik napról a másikra, hanem szépen lassan. És már nem tudsz kikeveredni belőle.
Viszont! Én azt gondolom, hogy mások magánéletébe nem furakszom be, igazából legtöbb esetben bőven elég volna, ha annyit írnának vissza, hogy "majd 1-2-5 stb." nap múlva beszélünk, mert most sok dolgom van (esetleg 1-2 mondat erről). Én nem az a típus vagyok, aki ezt nem érteném meg... és remélem ezt a beszélgetőpartnereim is tudják (úgy tudom, hogy tudják). Van amikor én se érek rá, és meg is írom, hogy "most pár napig biztosan nem fogok írni, mert..." (és 1-2 mondat erről).
Ez tényleg furakodásnak számít? Elfogadom, ha igen, és tisztában vagyok vele, hogy nekem sok "fontos lecke" kimaradt az emberi kommunikáció területén, mert sosem voltak közelebbi barátaim (én voltam a "fura figura" mindig is), és szívesen tanulok új dolgokat, mert csak így lehet fejlődni.
(+ a magány nagyon ijesztő. A gond az, hogy aki "él", nem tudja, hogy milyen fagyasztó érzés arra gondolni, hogy eljön majd a nap, amikor senkihez nem fogsz tudni szólni és senkit nem érdekel, hogy élsz-e vagy meghaltál).
+ sokszor előfordul, hogy leginkább félelemből írok ennyit, mert félek, hogy egyedül maradok a világon (erre van esély), és kb. bármit, csak azt ne. Átéltem már, hogy egy lakásban voltam éveket így, és nagyon rossz volt. Az őrület határán álltam, nem sok kellett a súlyos szenvedélybetegségek kialakulásához, mert bármit, csak ezt a magányt ne.
Most járok sokat emberek közé, de nincs kivel beszélni ott sem. Mindenkinek megvan a maga baráti köre, családja stb. - senki nem gondol arra, hogy mi van azokkal, akiknek ez nincs?
"Meg se várja, hogy a másik keresse, keresi e egyáltalán"
Mondjuk, ha tudod magadról, hogy értéktelen vagy, akkor biztos lehetsz benne, hogy soha senki nem fog keresni magától, neked kell mások után menni és reménykedni, hogy lesz, aki elvisel.
válasza: válasza:“Mondjuk, ha tudod magadról, hogy értéktelen vagy, akkor biztos lehetsz benne, hogy soha senki nem fog keresni magától, neked kell mások után menni és reménykedni, hogy lesz, aki elvisel.”
Na azért ez is benne lehet a dologban. Te gondolod magad értéktelennek, ez lehet, hogy lejön a levelekből, és ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem biztos, hogy van kapacitásuk a lelkedet gyógyítani. Volt egy ilyen ember az életemben, rettenetesen nehéz és fárasztó volt vele minden. Mindegy, hogy kinek a hibája, hogy értéktelennek érzed magad, ezen az érzésen csak te fogsz tudni változtatni, dolgozni.
Emiatt kérdeztem, hogy hogyan reagálsz, ha nem írnak, mert ha egy-kettő-öt napon belül választ vársz, az nagyon komoly elvárás. Nekem egy-két értékes barátságom van a valóságban, de még így is sokszor hetek eltelnek, hogy nem írok vissza, nem azért, mert lesz@rom, hanem mert egyszerűen munka után néha örülök, ha van kedvem/energiám főzni másnapra, nemhogy még otthon is kinyitni a laptopot, és összehozni egy normális levelet. Mert gondolom ezek hosszabb levelek, nem csak ilyen felszínes szia, hogy vagy típusú bejelentkezés. Ha sokat írsz, arra reagálni is csak hosszabban tud.
Egyébként a való életben most mi, vagy régebben mi volt a barátkozás akadálya? Most dolgozol? Munkahelyen is lehet beszélgetni, nekem vannak onnan is jó kapcsolataim. Nyilván nem mély barátság, de sokat beszélgetünk, nem csak munkáról. Ez is egy emberi kapcsolat, lehetőség a kapcsolódásra.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!