Normális, hogy mondhatni nincsenek barátaim?

24 éves nő vagyok. Nem barátkozás vagy ismerkedés céljából tettem ki a kérdést, csupán tudni szeretném, vannak-e ilyen emberek, és hogy ez így rendben van -e.

Sokszor úgy gondolom, a legjobb,amit tehetek az,ha amennyire lehetséges, kerülöm az embereket. De nem vagyok barátságtalan. Annyira... Ha valaki barátkozni kezd velem személyesen,azt csak nagyon ritkán szoktam elutasítani. Jól el tudok beszélgetni emberekkel,ha van türelmük kicsit megtörni a jeget. De soha nem mennék oda egy idegenhez csak úgy, még ha nagyon szimpatikus, akkor sem. Más eset, ha muszáj kérdeznem valamit (útbaigazítás vagy ilyesmi), de megvallom,ez kicsit szorongással tölt el.Ennek egyik oka az, hogy bárki rám néz, úgy érzem, nem kedvel, lenéz és ha kedves is, minden bizonnyal ez csak azért van, mert "így illik viselkedni". Régen mindig jó embernek tartottam magam. Igyekeztem nem ítélkezni, és csak jót feltételezni másokról. Igyekeztem a helyes úton járni, Isten útján járni. De visszagondolva soha nem jártam helyes úton. Én nem voltam rendben,és mások is szenvedtek a rideg szúrkálódó (azt hittem igazságos) hozzáállásom miatt

Soha nem voltam igazán jó ember, és alig ismertem meg életem folyamán igazán jó embereket. Akikről azt gondoltam, végül szinte mindig csalódtam bennük.

Sokat szenvedtem depresszióban. Tele vagyok régi hegekkel. Utolsó öngyilkossági kísérletem 3 éve volt, kb 2 éve elmondhatom, hogy már nem vagyok depressziós, csak vannak néha rossz napok. De nem látom azt, hogy az élet szar és muszáj meghalni. Csak azt sem látom, hogy az élet szép, és van miért/kiért élni. Hát nincs. Azért élek, mert megszülettem és mert még nem haltam meg. Voltam férjnél is. 19 évesen mentem hozzá, az öngyilkossági kísérletem vetett véget a dolognak. Végülis emiatt azt a tettemet mai napig nem bánom. Ma egyetlen ember, akihez kötődöm az az anyám,akivel amúgy mindig távoli és rideg volt a kapcsolatom. Hibás ő is,és hibás vagyok én is. Mert kezelhetetlen lázadó tini voltam. Most csak azért jó a kapcsolatunk, mert párszor ráijesztettem, hogy azt hitte elveszít,emiatt talán jobban megszeretett, vagy csak igyekszik türelmesebb lenni hozzám, nem tudom. De azóta sülve -főve együtt vagyunk, mert együtt dolgozunk külföldön és még szabadságra is együtt járunk haza. Szóval bár szoktunk vitatkozni, de nehéz lenne vele nem bizalmi kapcsolatban lenni. Gondoltam rá hogy tudatosan elridegülök tőle is,de úgysem menne. Az életem elég sivár lenne és neki is fájna, hogy már én sem vagyok úgy ott neki.

Egyetlen barátom az unokatestvérem. Vannak közös vonásaink, de nem vagyunk egyformák. Ez néha érdekes, máskor bosszantó. Megbízom benne de nem mondanám, hogy be tudja tölteni a szívemben tátongó űrt. Nem mintha be kellene töltenie azt. Van még egy személy,akivel szeretnék nagyon közeli kapcsolatban lenni, de nem lehet. Mert ő az a tipikus zseni, kb 130as IQ-val (ja amúgy ez nem vicc). Fura szerzet,ami nekem bejön, különlegesnek találom és felnézek rá. Lényeg az, hogy ő is nagyon kedvel kívül-belül. De nem tudja kimutatni az érdeklődését és az érzelmeit. Bárkivel le tud állni csevegni, mégis mindenkitől nagyon távol van és senkihez sem tud kötődni,hiába szeretne. Úgy egy éve majdnem össze jöttünk, ott voltam nála Németországban 2 hetet. És bár mai napig csodálom őt,tudom hogy több okból is nem működne. És az egyik épp az, hogy nem tudja kifejezni az érzelmeit és az érdeklődését. Nem igazán nyílt mély beszélgetésre. Mármint ha elkezdjük, nagyon bele tudunk merülni és órákig csetelünk olyan dolgokról,amiket max az unokatesómnak mondanék el. Annyi a különbség hogy a srác olyan tanácsokat tud adni, mint senki más. Sokat lát bennem,amit mások nem látnak és sokszor ő megtart, felfelé húz, és motivál hogy megtegyek dolgokat,amik jók lennének nekem de féltem belevágni. Tehát ő ilyen barát. Ha jön tőle üzenet, általában az egy videó amit érdekesnek talált. De néha bele bonyolódunk komoly beszélgetésekbe. Barátnak tartom őt is. Tehát őt, aki többszáz kilométerre van tőlem, az unokatesómat,aki szintén vagy 200 kilométerre van tőlem és anyám,akihez csak azért vagyok közel,mert vele élek.

Rajtuk kívül nincs senki másom. A 2 "barát" is van hogy nem ért meg vagy nem tud segíteni ha rossz passzban vagyok. És ha anyámmal véletlenül összeveszek, úgysem fogok rájuk írni, hogy lelki támaszt kapjak úgyhogy sokszor én annyira de annyira egyedül vagyok ebben az elcseszett világban...

Mint mondtam, külföldön dolgozom. Az idevalósiakkal nyilván nem barátkozom mert csak alapszinten beszélek csehül, az itteni magyarokkal és ukránokkal meg úgy vagyok, hogy nincs haragosom vagy nagyon ellenséges személy. De majdnem mindenkiről azt gondolom, hogy egy megbízhatatlan szemét dög,akivel jobb csak köszönő viszonyban lenni, semmi több. Minél több embert ismerek meg,annál kisebb az emberiségbe vetett hitem,annál nehezebb megbízni valakiben és annál biztosabb vagyok abban, hogy egyedül halok meg negyvenévesen egy sötét kis albérletben jól bepiálva. Szóval az ember alapjában véve rossz. Magamat csak annyival tartom jobbnak a nagy átlagnál, hogy én tudatában vagyok annak, hogy rossz vagyok. Akivel véletlenszerűen összebarátkozom a munkában (mert ő szól hozzám hamarabb), végül ők is lemorzsolódnak. Vagy munkahelyet váltanak, vagy nem is annyira akarnak velem barátkozni, csak úgy jóban lenni. Mert ha mondtam is valakinek, hogy beülhetnénk valahová, mindig azt mondták jó ötlet,de soha nem lett belőle semmi.

Sok a szöveg, mintha csak naplót írnék. Elnézést érte.

Szóval,vannak itt olyanok mint én? És normális vagyok?

És ha a válasz "nem" lesz,mégis mit tehetnék? Barátkozzak emberekkel még akkor is,ha tudom hogy majd csalódok bennük,elárulnak vagy csak elhagynák?