Van más is, aki a húszas éveiben jár és nincsenek barátai?

Régen nekem sem volt 1 barátom se. Ráadásul ez tartott gimi közepe-végéig (első 3 éve), tehát nagyjából 18 éves koromig. Azt sosem fogom elfelejteni, hogy a 18. szülinapomat egyetlen olyan emberrel sem tudtam együtt megünnepelni, aki ne családtag lett volna. Annyira utáltak az osztálytársaim, hogy konkrétan az akkori pasim születésnapi bulijára sem hívtak meg, amit ők szerveztek neki.:D Úgyhogy el lehet képzelni, hogy mennyire nem voltam népszerű.

Aztán valami megváltozott, elkezdtem jóban lenni egy fiú osztálytársammal, mert lett egy közös hobbink, és azóta is kb legjobb barátok vagyunk (sosem próbálkozott be nálam, nem is tenné). Aztán jóban lettem még egy fiúval, akinek köszönhetően elkezdtem társasági életet élni, tehát bulizni, eljárogatni otthonról stb. Rengeteg embert megismertem szórakozóhelyeken/fesztiválokon, akiket ma már őszintén hívhatok barátaimnak. Velük nem csak bulizni járok össze, hanem kettesben/csapatban is találkozunk pl délután, hogy kiüljünk kicsit beszélgetni, vagy valamit csinálni. Volt egy régi legjobb barátnőm még általános iskolából, akivel gimi idején valahogy eltávolodtunk, viszont 3-4 éve megint visszataláltunk egymáshoz és ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A bulizás miatt meg rengeteg haverom lett, akikkel összejárok szórakozás céljából, na őket nem feltétlen hívnám barátaimnak. Párom miatt meg sikerült bekerülni egy nagyon szuper, nagyobb baráti társaságba, akik közül mindenkit nagyon megszerettem. Velük is szívesen csinálok bármilyen programot, legyen az akár délután, vagy esti. Nagyon hálás vagyok, mert szerintem ma már mondhatom, hogy sok barátom van, haverjaim meg annál is több.

Annyit tudok mondani a példámból kiindulva, hogy el kell járni társasági életet élni, mert ha egyébként kedves/rendes vagy másokkal, akkor hidd el, lehetetlen hogy ne szerezz barátokat ezen úton módon.:)

Elég régóta szenvedek ezzel a problémával, huszonéves már elmúltam, 32(F) vagyok. Az egyik munkahelyem által sikerült találnom egy nálam idősebb személyt, (majdnem a fia lehetnék), akivel jó a kapcsolatom, már réges régóta nem dolgozunk együtt, mégis tartjuk a kapcsolatot. Pár hónap szünet volt, de én voltam a hülye, mert ahelyett, hogy nyíltan megmondtam volna, ami problémám volt, inkább csak szemét módon, szó nélkül eltűntem. Aztán előkerültem, elnézést kértem, megbeszéltük és azóta ismét szent a béke, még egyszer nem leszek ilyen hülye. Rajta és a szüleimen kívül senki nincs. Nekem pedig azért hiányoznak a közös élmények, beülünk valahová és eszünk, iszunk (nem alkoholt) dolgok, közös programok stb. Valahogy nem a szüleimmel szeretnék már elmenni, de igazából csak ők vannak. Az említett személlyel pedig alig van olyan, ami mindkettőnket érdekelne. Pl. a Szolnoki Repülőmúzeumot egyedül néztem meg, mert őt ez hidegen hagyta, vagy ő egyedül ment el színházba, mert az meg engem nem érdekelt.

Utólag egyébként nagyon jól tettem, hogy legalább a múlt nyár végét kihasználtam (igaz, megint csak a szüleimmel vagy egyedül), évek óta ismét strandoltam és kb. mindent végigkóstoltam a nyitva lévő büfé étlapján. Ma már ezekkel kisebb-nagyobb gondban lennék egy betegség miatt, de az evés, ami jobban fáj (átvitt értelemben és szó szerint is), mindig szerettem enni. Rajta vagyok a gyógyulás utján, remélem egyszer megközelítem a régi önmagamat és talán nem csak egy-egy órára élhetem át, milyen az, amikor az embernek vannak barátai.

Szerelemmel meg egy idő után úgy voltam, majd 80 évesen az SZTK folyosóján összejön, mert addig biztosan nem sikerül. Hát ez némileg módosult, először nem biztos, hogy élek addig, másrészt így is töltök némi időt egy korházban, de csak férfiakkal találkozom, a női-férfi, koedukált kórtermeket még nem találták ki. Meg hát mire is mennék egy nálam 40 évvel idősebb mamával. :D