Más is teljesen elrejti a személyiségét a külvilág elől?

Szinte senkiben nem bízom meg egy cseppnyire sem, mert egész életemben ott b*sztak át ahol tudtak. Rengeteg ismerősöm van, nem tudok úgy végig menni a városon hogy ne látnék legalább 10 ismerőst, de senkivel sem merem megosztani mit érzek. Rendszeresen csak azért játszok flegma f*sz szerepet mert ez jön be az embereknek holott arra vágyom hogy igaz barátaim legyenek és azért szeressenek aki vagyok. Mindenki megbízik bennem, soha nem árulok el senkit a leg féltettebb titkaikat is rám bízzák de én nem merek beszélni az érzéseimről. Úgy nőttem fel hogy hiába voltam mindenkivel kedves folyton nevetség tárgyává tettek (soha nem vállalom fel ezt). Itthon sem volt minden rendben, soha nem mondtam el senkinek kiskoromba mit érzek, mi bánt csak tűrtem és éjszaka álomba sírtam magam. De persze a szüleim szerint tökéletes gyerekkorom volt mert "megvolt mindenem". Csak mondjuk olyan ember nem akinek elmondhatom az érzéseim, meghallgat és nem engem okol mindenért. Régen annyira félénk voltam hogy nem mertem bemenni a boltba se egyedül mert féltem az emberektől. Ma már nincs gondom azzal se hogy spontán ismeretlenekkel beszélgessek, de senkivel nem tudok úgy lelkizni hogy én is elmondjam őszintén mi bánt. Azt sem tudom mikor mondtam ki valakinek őszintén hogy szeretem. Próbálok fejleszteni magamon de még ígyis rengeteg gátlásom van, amiket egyszerűen nem tudok leküzdeni. Volt pár alkalom hogy részegen beszéltem pár dologról 1-2 embernek de konkrétan elsírtam magam miközben beszéltem. Hogy lehet leküzdeni azokat a gátlásaimat amiket egész idáig magammal hordoztam? Vagy inkább, vannak még olyan emberek akiknek ha nyújtom a kezem nem akarják letépni a karom? Hiába kezdek bele egy haverkodásba, vagy lánnyal ismerkedésbe nagyon hamar rájövök hogy nem lehet megbízni bennük. Féllreértés ne essék, nem vagyok féltékeny ha együtt vagyok valakivel egyáltalán, nem csak önmagammal van bajom hanem a külvilággal is. Viszont, soha nem voltam még szerelmes azthiszem, vagy nem is tudom. Általába addig érdekes egy csaj amég meg nem kapom aztán hirtelen magamat okolom hogy lefeküdtem vele, meg őt is megutálom indokolatlanul miközben nem tett semmi rosszat. Teljesen úgy érzem, hogy engem nem ért meg senki, teljesen máshogy gondolkodok mint a világ, és egy olyan szerepet kell játszak hogy szimpatikus legyek másoknak amit amúgy utálok. Arra vágyok hogy legyen pár olyan ember az életembe akivel őszintén beszélhetek, szeretjük egymást stb.

Ne haragudjatok a rendkívül hosszú, önsajnáltatónak tűnhető szöveg miatt, de előjött belőlem rengeteg évnyi elnyomott érzelem.