Mit kezdjek azzal, ha a barátnőm megváltozott, szerint a tanulás csak kifogás és nem érti meg a helyzetem?

A barátnőm tavaly diplomázott, majd felvették a gyakorlati helyére és azóta is ott dolgozik. A szüleivel lakik, a munkahelye az otthonától pár percre van kocsival, saját autója is van és a munkája sem túl vészes (most már 8 órában dolgozik, de egyelőre “csak” besegít a kollégáknak és a munkaidő lejártával már semmi dolga). Ő most ezt élvezi, hogy pénzt keres, sok a szabadideje stb., folyton vásárol vagy szervezgeti a programokat, hogy most majd ide menjünk, oda menjünk.

Viszont én még tanulok és nekem erre nincsen kapacitásom. Heti 3 napon vannak óráim (H-SZ-P) és ezekre hétről hétre készülnöm kell, mellette szakdolgozatot írok és nyelvet tanulok. Eleve egy másik városban lakom, csak hétvégente járok haza (ahol ő lakik). Sokszor tényleg annyiról van szó, hogy nem érek rá, mert sok időt elvesz a tanulás, a közlekedés (vonat, busz és a menetrendekhez vagyok kötve ugye, minden késik stb.) vagy éppen a “háztartás”, hiszen magamnak kell bevásárolnom, főznöm, mosnom stb. magamra. Most ezeket nem azért írom, mert ettől el kellene ájulni, de szerintem arányaiban neki így több a szabadideje és rugalmasabb nálam vagy jobban tud előre tervezni. Valamint nekem még nincsen önálló keresetem, a szüleim támogatnak és kapok némi ösztöndíjat, így nem panaszkodhatok, de azért sok a kiadás is pl. albérlet, közlekedés, kaja stb. és nem feltétlenül engedhetem meg mindig a költségesebb programokat.

Ha valamit lemondok, akkor mindig én vagyok a rossz, engem nem érdekel, nekem nem fontos, nekem nem is tetszik, nem is akarom stb., szerinte mindez csak kifogás és ő dolgozik ám, én csak tanulok. Én megértem, hogy ő dolgozik, az is biztosan fárasztó stb., de ő nem érti meg, hogy nekem tanulnom kell, nem tudok csak úgy szabadságot kivenni, nem tudok mindent kifizetni stb., holott ő is volt egyetemista.