Akik Ausztriában élnek, ti hogyan bírjátok az ellenszenvet, baratsagtalansagot?

Természetesen vannak problémák, mélyek is, de a személyes problémákat csak az intim szférába tartozó emberekkel beszélik meg, legalábbis a svájciak, és akár egy évtizednyi barátság is kevés ahhoz hogy oda bekerüljön az ember.

Ez hogy fűnek-fának elmondjuk minden kis személyes bajunkat, marhára nem jellemző. Magyarországon kb így kapcsolódnak az emberek egymáshoz, hogy mik a közös sérelmeink az életben :D

Itt meg inkább azzal, hogy miket szeret az ember, miért érdemes élnie, mik fontosak számára, nagy céljai, sikerei (a szerénység határain belül persze), stb.

Mindenkinek vannak problémái, nehézségei, de ahogy a wcbe nyomott szarunkat se mutogatjuk másnak, ugyanúgy az életünkben lévő szarainkat sem.

Ha lelki baja van az embernek, arra teljesen normális és elfogadott itt hogy az ember elmegy szakpszichológushoz, és nem másokat "fertőz" a krónikus negativitásával.

Természetesen problémákat itt is megbeszélnek az emberek, de ezek elsősorban gyakorlatiasak, olyanok amikre megoldást akarnak találni, nem csak negativitást ventillálnak, sajnálatra várva. Frusztrációt is ki lehet adni, szoktak is, de ez ritka. Míg itt kb 10:1-hez a pozitív negatív megnyilvánulás aránya, úgy érzem magyarban ez fordított.

Amúgy tapasztalatom alapján a jobb megélhetésnek ehhez semmi köze. Itt is vannak szegények is, a nyugdíjasok meg katasztrofálisan keveset kapnak, mégsem panaszkodnak. Anyagi helyzetről amúgy sem illik itt soha beszélni, pláne arról ha rossz anyagi helyzetben van valaki. Annyira durván, hogy még akinek simán járna támogatás, az is szégyell kérni és inkább nyomorog. (persze a bevándorlókra ez nem jellemző ;) )

Szerintem a magyar panaszkodási szokásnak az is lehet többek között a háttere, hogy pszichológushoz járni szégyen, az az általános nézet hogy oda csak őrültek járnak. Itt ellenben mindig is olyan hétköznapinak számított mintha az ember szemészhez vagy belgyógyászhoz menne. A lélek is ugyanúgy bármikor megbetegedhet mint a gyomor vagy a tüdő, és ugyanúgy ki is lehet (és kell) kúrálni. Pszichók előtt meg az egyház látta el a segítő szerepet.

Szóval a magyarokat ha trauma vagy más lelkileg nehéz helyzet éri, nincs szakember akihez fordulhatnak, csak a sokszor még többet ártó, vszeg ugyanolyan felgyülemlett lelki bajokkal küszködő haverokhoz/családhoz, és persze az alkoholhoz.

Ráadásul a lelki beteg szülők olyan módon nevelik a gyerekeiket, hogy ugyanolyan traumákat okoznak nekik amilyeneket ők maguk is elszenvedtek, és ami a legszomorúbb, ezt még észre sem veszik, normálisnak tartják, és hevesen védik is. (pl gyerek verése, "egy pofonba még nem halt bele senki, arra szükségem is volt" stb)

Pl az az alpári ordibálás a gyerekkel amit magyarban rendszerint hallok boltban, utcán, vonaton, azt itt max keletiektől hallottam, meg sajnos néha magunktól is amikor magas a stressz és előjönnek a zsigeri beidegződések :( Szégyellem is magunkat ilyenkor :(

Szóval én ezt szűrtem le a több mint egy évtizednyi svájci életünkből.

Ez akkor is az érzelmek elnyomásának, intézményesített toxikus pozitivitásnak hangzik.

Én az érzelmek terén vagyok őszinte, ami trágya, az trágya, igen, tenni kell ellene, de addig is fáj... Ott gondom lenne ezzel az elnyomósdival.

Az emberek lelkiállapotát, egészségi állapotát, alkoholizmus rátát, öngyilkossági statisztikát elnézve nem a magyar "őszinteség" kultúrája a nyerő. Nem nyugaton van toxikus pozitivitás hanem keleten toxikus negativitás. Nem arról van szó hogy elnyomják a negatív érzelmeket, hanem a megfelelő helyen/módon/időben eresztik ki, nem terhelik feleslegesen a random környezetüket vele, nem könnyítenek magukon érzelmileg ahol csak rájuk jön.

Attól hogy nem tudunk kijönni a negativitás csapdájából, még nem kéne büszkén romanticizálni.

Nem értek egyet.

Ha épp rosszul vagyok, mert meleg van (Magyarországon épp aktuális, visszajött a szutyok, bár rettentően örülök, hogy kb 3 hétig nem volt itt), akkor igenis a szőnyeg alá söprés nem kimondani és igen, jobban leszek attól (mármint lelkileg), ha 3 percet "szentségelünk" miatta, majd tovább megyünk.

Toxikus pozitivás mindent elnyomni, olvass Orvos-Tóth Noémit.

Amúgy még annyi, hogy Magyarországon nem őszinteség van, hanem sok feldolgozatlan trauma amit az emberek egymásra vetítenek, nem a jelenben élnek. Nem azért érzik magukat szarul mert olyan szar az életük, hanem mert ők vagy a felmenőik olyan dolgokat éltek meg, olyan veszteségeket, olyan megszégyenülést amiről nem is lehetett beszélni sem, el lettek titkolva, és "beragadtak". Amikor valaki fosul érzi magát, rendszerint azért van mert a bennragadt negatív érzelmeket nem adhatta ki magából és mindenre azt aggatja.

Pl ha valakit elvittek az átkosban, sose tért vissza, és el is kellett titkolni mert a szomszédok mit szólnának, az generációkon át hatalmas érzelmi terhet tesz egy családra. A gyerekek nem is fogják tudni mi ez, csak depisek lesznek.

Pont az egykori őszinteség hiánya megakadályozza hogy a jelenben igazán őszinték legyenek. Anno meg kellett volna siratni, de nem lehetett. Most is ezt kéne. Megemlékezni, helyet adni a családtörténetben. Különben mindenhova ki fog folyni.

De ez hosszú... Sok pszichó leírta már. Transzgenerációs transzmisszió a hivatalos neve.

Mit jelent neked az, hogy a "jelenben élni"?

Nekem ez is olyan klisés és nem vagyok benne biztos, hogy akik használják, el tudnák mondani, mire, illetve ugyanarra gondolnak-e.

(Én jobban szeretem körülírni a dolgokat, ill. példát hozni.)

Jelenben élni annyit jelent hogy az adott helyzetre, ahhoz passzoló érzelmi töltettel reagálsz. Tipikus példa a nem jelenben élésre amikor a főnök szarnak húgynak kezeli a beosztottat, még rá is ordít, az meg vissza nem pofázhat mert félti az állását, ezért elnyomja a dühét. Az meg otthon a családra ráömlik. Pl a gyerek véletlenül felborítja a poharat vacsoránál, és ahelyett hogy azt mondaná higgadtan az apa, hogy "semmi baj, előfordul. Légyszíves takarítsd fel.", ahelyett ráordít hogy "Hát semmit nem tudsz jól csinálni, te szerencsétlen?!". Valószínüleg nagyjából ugyanezt kapta a főnökétől aznap. A gyerek meg lehet a suliban veri le egy gyengébb kölykön másnap. Vagy a kistesón. Vagy az anyján, ha olyan hogy hagyja. Vagy benne ragad, és majd a saját gyerekén. Ez a legszomorúbb. Ha elég sokszor előfordul, akkor szokássá válik és ez lesz az automatikus reakciója hasonló helyzetekben.

Sajnos ezek generációkon át fennmaradnak, amíg valaki nem javítja ki. Ebben segítenek a pszichók, már ha jók.

Persze nem csak düh ragadhat benn így, lehet gyász is, az nagyon gyakori. Tipikusan olyankor amikor valakit nem lehetett meggyászolni a családban, mert veszélyes volt, vagy nagyon szégyellni való. A múlt században nagyon sok ilyen volt. Ezek megmagyarázhatatlan depresszióként tudnak jelentkezni a leszármazottakban.

Elég gyakori az is amikor halva születik egy gyerek, vagy akár "csak" elvetél az anya. Ha úgy tesznek mintha nem is lett volna, vagy még durvább amikor ugyanazt a nevet adják a következőnek mint a meg nem született gyereknek adtak volna, mintha kitörölnék hogy valaha létezett, az hatalmas lelki galibákat tud okozni a túlélőkben.

Na ilyenek gyülemlenek fel ha az emberek nem foglalkoznak ezekkel.

Jaa, ez érthető.

Én azt nem szeretem, ha mondjuk majd' összeesik az ember a melegtől, ég a gyomra vagy fáj ez-az vagy fullad, kialvatlan, rossz kedvű, időhiányos időszaka van, stresszes időszaka van és akkor adni kell a szépet, a vigyorgóst, hogy jól vagyok (mikor se testileg (úgy nyilván soha), se lelkileg nem).

Úgyhogy ez akkor nekem nehézség lenne Svájcban és lehet az is lesz máshol, mert ki szeretnék költözni. Majd meglátjuk.

Tényleg van egy stílusom, egy szemléletmódom, majdnem semmiben se hat rám a tömeghatás, úgy jegyzed meg, milyen kaját szeretek, hogy a szöges ellentéte a többségének, nem szeretem a kávét, nem nézek sorozatokat, filmeket. Viszont az új dolgokat sokszor félelmetesen pártolom, szerintem lehet jóra használni a közösségi médiát, a mobiltelefont.

Engem sokszor amúgy pont azért néznek negatívnak, mert eltérő vagyok. Például a mostani magyar időjárás (30, napon bőven 30+ fok) nekem ördög és pokol. Strand max évente 1-2 nap. Ezért mindenki hülyének néz. Közben, most volt a 18-22 fok, esővel, nagyon éltem, nagyon elvoltam. Többször jött ki a futásom esőre vagy esőben mentem haza bicajjal, meg kellett állapítanom, hogy ...ki ez nemhogy nem zavar, hanem kellemes nekem. (Tudom, hogy árvizek vannak, nyugi, NEM annak ujjongok.)

Most ez hogy jön le az embereknek? Negatív vagyok, mert nem szeretem a meleget (am rosszul vagyok), és fura, idegesítő, mert a "rossz időt" igen. Az én szemszögömből meg... Mi van??? Csak máshogy gondolkozom (nem direkt, így alakul), mit tettem??

Ezek miatt vagy azonnal haza kell kotródnom, vagy pont, hogy jobban megtalálom a helyem kint, mert amennyire tudom és láttam, nyitottabbak, kevésbé egyen-emberek meg persze nyugodtabbak.

Na mindegy, ez nem ide tartozik, elnézést kérek.

Mindegy.

Szóval az általad írottak miatt van a tanult tehetetlenség is?

A magyarok belesüppednek a rossz munkahelybe, kevés fizuba, elhízásba, időhiányba, kialvatlanságba és nem hiszik el, hogy tehetnek ellenük.

Mondjuk tanulni egy általuk szerethető munkahelyért, rozskenyeret venni a fehér helyett, bulgurt enni a rizs helyett, mérsékelni a sört és sportolni idegességre, igenis foglalkozni a hobbijukkal.

De nem, belesüppednek a rosszba.

18: Amiket leírtál magadról, abban nagyjából én is hasonló vagyok, vagyis inkább többnyire csak voltam.

Amúgy az életben 50-50-ben van a jó-rossz aránya. Tudod, yin és yang. Attól lesz az egyik embernek szar az élete míg a másiknak jó ugyanolyan körülmények között, hogy mikre fókuszálja a figyelmét. Amire odafigyelsz, az növekedni fog. Ha állandóan azzal van elfoglalva az ember hogy mitől érzi rosszul magát, akkor egyre gyakrabban fogja azt érezni, egyre több mindent vesz észre amitől rosszul érezheti magát. A jóval is ugyanez a helyzet.

Van aki már egy szép naplementétől is szinte egy kis orgazmust él át, más meg annyira se értékeli hogy felpillantson a telójából érte. Ez igazából bölcsesség kérdése. A legbölcsebb emberek minden pillanatnak képesek örülni, még borzasztó körülmények között is. A legfejletlenebbek meg mindentől szenvednek, még a legjobb dolgukban is.

Ha borzasztóan szenvedsz a melegtől, de összeszorított foggal azt mondod mindenkinek hogy de szép időnk van, csak hogy bevágódj náluk, az természetesen fake, elnyomás, és nem vonzó kb senkinek. Még annak se aki ugyanezt csinálja veled. Level 0.

Ha szörnyülködsz, hogy úristen hogy lehet ezt kibírni, de szar hogy összeizzadtad magad, de utálod hogy a fejedre süt a nap mittomén, akkor tudsz a meleget hasonlóan megélőkkel kapcsolódni, legalábbis egy darabig, de ha ezután is mindenről csak negatívat mondasz, szerintem a többségnek elege lesz belőled egy idő után, kapcsolódás ide vagy oda. Level 1.

A negatív ember jó esetben egy idő után, a "normális" neveltetést kapott pedig alapból, elkezdi belátni hogy a saját világát saját maga tudja rontani/javítani azzal hogy mire fókuszál, és mivel az időnk itt véges, inkább jól szeretné érezni addig is magát mint rosszul. Ezért elkezdi a pozitív dolgokat megtalálni előbb a hétköznapi dolgokban, majd a rosszakban is. Ekkor szó sincs elnyomásról, teljesen tudatában van az ember végig annak hogy esetleg milyen szar az egész nap alvás/evés/fürdés nélkül egy szinte folyamatosan síró kisbaba mellett,

de mégis inkább arra koncentrál hogy milyen szép is az a baba, mennyire örül hogy ép és egészséges, milyen szépen mosolyog addig amíg nem sír, stb stb stb. És mivel egész nap inkább ezekre koncentrál, másoknak is inkább erről fog mesélni, a nehézséget meg max egy mondattal lerendezi, nem nyomja el. Ez az a 10:1 negatív-pozitív arány amit említettem. Level 2. Az ilyen emberek társaságát keresik inkább, még a negatívabb emberek is, mivel segítenek megmutatni a jót a rosszban.

Mindenki nagyon jól tudja hogy milyen nehéz ez vagy az, de ha mindenki csak azzal foglalkozna, elég sötét világot teremtenének maguknak.

Én is kifejezetten utálom a meleget, nekem sem a kánikula a "jó idő", én az őszt/tavaszt preferálom, de amikor kimegyek kertészkedni, elfogadom a dögmeleget, nem nyomom el hogy szar, sokszor félbehagyom a kerti melót hogy egy kicsit az árnyékban pihenjek, vagy viszek magamnak üdítőt egy vagon jéggel, és azt marhára tudom élvezni olyankor. Ráadásul az a jeges üdítő nem is esne olyan hihetetlenül jól ha nem lenne a dögmeleg, és ezért még hálás is vagyok az amúgy kellemetlen időnek. Valamint tudom, hogy hiába lenne jobb hűvös, esős időben kötögetni a paradicsomaimat, a melegtől lesznek ízletesek és szép pirosak, tehát emiatt is inkább hálás vagyok érte.

És ez nem önbecsapás, hanem mind tény! Csak saját döntés eredménye hogy azt keresem benne ami jó, vagy folyton kiakadok azon ami rossz benne.

A Level 3 pedig, amitől én még nagyon messze vagyok, szerintem az lenne, amikor az ember már profi ebben, elégedett teljesen az életével és nem akarja már mesélgetni a dolgait senkinek, csak felismeri hogy a másiknak mire lenne szüksége és megadja neki azt. Csak úgy, emberszeretetből. Legyen az az hogy csak meghallgatja a másikat, vagy bíztatja, lelkesíti, megláttatja vele a jót a rossz helyzeteiben, ítélkezés nélkül elfogadja bármilyennek, dícséri, stb. úgy hogy magára sose kerül sor. Az ilyen emberek azok akikkel mindenki ráeszmél hogy semmit nem is tud róla, de nagyon jól érzi magát a közelében. Még akkor is ha nem beszélnek egy szót se, csak ahogy néz és mosolyog, az már elég.

Én ilyet még csak nagyon öreg emberekkel tapasztaltam.

Mindenki a magáénál magasabb levelnél tartó emberek társaságát keresi, de a magáéval tud a legkönnyebben kapcsolódni. A Level0-t leszámítva pedig mindegyik őszinte. A különbség a bölcsességi szintben van, hogy az ember mennyit tapasztalt az életből, ill. mennyit dolgozott a saját lelki világán.