Miért nincs nekem egy barátom se? És mit tegyek, hogy anyám ne sértegessen ezért?

Volt egy legjobb barátnőm általánosban, de én Németországban élek most már. Amikor otthon vagyok akkor szoktunk találkozni, legutóbb nyáron láttuk egymást,sokszor találkoztunk akkor. Én mondtam neki, hogy tartsuk a kapcsolatot, mert nekem hiányzik a barátsága, ő persze ugyanezt mondta erre, hogy ja nekem is. És ő is mondta, hogy persze tartjuk majd a kapcsolatot. De az azelőtti alkommal is ezt mondta, aztán azelőtt se keresett. Azt hittem most más lesz, de nem. Nyár óta ő egyszer sem keresett. Én egyszer írtam neki még szeptemberben, de akkor is csak én kérdeztem, ő nem kérdezett semmit. Meg én kérdeztem valamit, és arra már nem is válaszolt, hanem szó nélkül lelépett. Vártam, hogy majd talán ír, de nem írt azóta sem, én sem, mert én meg félek, mert nem akarom zavarni, ha ő nem akar velem beszélni. Nem vesztünk össze meg semmi, pont ezért fura. 2 napja volt a szülinapja, írtam facebookon neki, de azt le se reagálta, bezzeg akik utánam írtak meg előttem azokat reagálta, csak az enyémet nem. Én nem tudom mivel érdemeltem ezt ki. Nem tettem neki semmi rosszat, sőt mindig kedves voltam, meg amúgy mindenkivel az vagyok. És ő mégis semmibe vesz. Pedig általánosban elválaszthatatlanok voltunk. Nem tudom mi a baja velem, az hogy elköltöztem, mert az nem az én hibám, és amikor újra nyitni próbálok felé ő már nem vevő rá.

Rajta kívűl még van egy barátnőm, de vele nem lehet megbeszélni semmit, mert olyan csendes még velem is, ő nem azért nem mond magától semmit mert nem akar, mert neki csak én vagyok és ragaszkodik hozzám, hanem azért mert fél kimondani a véleményét mindenről. Anya meg azt mondja, hogy az ilyen nem barát, mert nem lehet vele semmiről beszélni, nem tud semmihez hozzászólni. És most kiderült, hogy ez a lány sem a barátnőm már.A gimiben nincs egy barátnőm sem. Anya meg állandóan azt vágja a fejemhez, hogy én mekkora lúzer vagyok, hogy nincs senkim, nem tudok kapcsolatokat kialakítani és az ennyi idősek tele vannak barátokkal csak nekem nincs egy se. De én akárhányszor kedves vagyok valakivel, ők elutasítanak, meg több volt eddig az életemben az egyoldalú barátság, hogy ők le se sz*rtak, nekem meg még utána is fontosak voltak. Állandóan látom más lányok képeit a barátnőikkel, és mindig irigykedem, hogy milyen jó nekik. Több mint 1 évig még tuti nem lesznek barátaim (suli végéig). Suliból biztos nem lesznek barátaim, suliváltás nem opció,faluban élünk, az egyetlen suli ami a közelben van nagyon rosszhírű, meg most amúgyis karantén van, szóval jelenleg mindegy hova járok, és már csak a jövő évem van vissza.

A fő problémám azzal van, hogy mit mondjak anyámnak, ha előjön azzal, hogy nekem nincs senkim és így nem is lesz soha, ha most 16 évesen nincsenek barátaim. Állandóan ezzel jön, meg elmond engem mindennek, hogy hát milyen ember vagyok már így!? Pedig egyelőre elviselem a magányt, persze igényelném ha lennének barátaim, de jelenleg még úgy ahogy elviselem. Viszont ha legközelebb megyünk haza akkor ezek után én már nem akarok találkozni ezzel a lánnyal, és akkor így nem lesz kivel találkoznom, anyámnak meg oka lesz, hogy felhozza ezeket meg sértegessen. Sétálni majd eljárok egyedül, tehát nem anyám nyakán fogok lógni, de azt tudni fogja, hogy nem a barátaimmal találkozom, mert nincsenek. Amikor tavaly nyáron sokszor összejártam ezzel a lánnyal akkor anyám is nézett nagyokat, meglepődött, hogy na mégis van kivel találkoznom,és talán el is gondolkozott rajta, hogy tévedett amikor azt mondta,hogy nincs senkim, de ez most már nem lesz, így azt kell majd hallgatnom anyámtól, hogy igaza volt, mert eddig amikor ezzel sértegetett, mindig ezt a lányt feltudtam hozni, hogy de ő a barátom. Így meg kérdezi majd anyám, hogy miért nem találkozom vele és be kell vallanom, hogy már nem vagyunk barátok, mire ő mondhatja, hogy ő megmondta, hogy nekem nincs senkim.