Nincsenek barátaim. Mit csinálhatok rosszul?

Na szóval... Hol is kezdjem? (Előre is bocsánat az estleges helyesírási/fogalmazási hibákért, de elég késő van.) Állandóvá vált az érzés, hogy magányos vagyok.

Úgy érzem nincsen senki ezen az egész rohadt világon, akit érdekelne hogy mi van velem. Általános suliba még volt 2 barátom, akikkel együtt hülyültük végig mind a 8 évet. Mikor ott végeztünk és külön sulikba mentünk, szinte teljesen elhalt a kapcsolatunk. Az egyikükkel sokat chatelek, de azért az mégsem ugyanaz. Volt még egy, vele kevesebb időt töltöttem egy suliban (3 év), de mára vele is csak ez a helyzet. Sokat irogatunk, de vagy nem érünk rá, vagy más okból nem tudunk találkozni. Amióta gimibe járok, még kevesebb embert érzek magam mellett. Nem nagyon sikerült azóta sem beilleszkednem az új osztályba. Mindenki talált magának barátokat, mindig látom a sok képet hogy együtt buliznak. Engem soha nem hívnak el sehova. Mint sok más emberrel, velük is jóba vagyok, de egyikkel se töltöttem el még egy egész napot vagy mentem el valahova. A sok közös kép, amit feltöltenek közösségi oldalakra mindig beljebb lök a depressziómba, mert mindig rájövök, hogy rám ott sem volt szükség, ott sem hiányolt senki. Van egy "barátom" ovi óta, de ő sajnos nem az, akivel úgy mindent meglehetne osztani. Rengeteg időt töltöttünk el együtt, de sosem tudtam neki beszélni a gondjaimról. Észrevettem magamon, hogy mostanában már sehol nem érzem jól magam. Ha az úgymond haverokkal hülyülni megyünk, nem tudok elfeledkezni a dolgokról amik nyomasztanak. Nem tudok hozzászólni semmilyen témához, és kínos csend lesz mindenből.

Van pár netes barátom, de ők is egyre kevesebbszer keresnek, ha rájuk írok pár mondat után elhal a beszélgetés. Van akiknél nem így van, de mégis csak messze lakó emberekről beszélünk és ez így eléggé "más"...

Most ébredtem rá, hogy mennyire is szarul állok barátügyileg. Egyre többször gyötör a gondolat (megint), hogy eldobjam az életem. Úgy érzem már soha nem is lesznek barátaim, akik megértenek engem. Magamról úgy gondolom, hogy elég vicces, megértő, segítőkész ember vagyok/?voltam? (már én sem tudom), így nem értem mi lehet ennek az egésznek az oka. A neten olvasgattam sokat erről és láttam olyat is, hogy állítólag egy idő után az emberen meglátszódik ez a fajta bánat, így még kevésbé akarnak vele barátkozni. Ez igaz? Mit tegyek? Nem tudom magamat semmivel sem lekötni és egyre jobban kerülöm a társaságot. Rosszul érzem magamat az emberek között, olyan érzésem van már az utcán is, hogy mindegyik megvetően néz rám. Teljesen antiszociálissá váltam.

Persze mi van ha csak én látom rosszul? Mert egyébként keresnek és érdeklem az embereket, csak nem veszem észre és ebben is a rosszat látom? (Mindig is pesszimsta voltam) Bár szerintem nem így van, valami más oka lehet. Hol a hiba bennem??

(Egy külön kis story még, ha valakit érdekel

Egy pár évig volt legjobb barátom. Élőben ismertem meg, azonban az óriási távolság miatt neten alakult ki közöttünk az igazi barátság. Mindenben segített és én is neki. Azonban egy idő után eltávolodtunk, vagyis inkább ő. Hiába kerestem, már alig beszélgettünk. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha gyökerestül megváltozott volna. Egy ideig azt is gondoltam, hogy félre ismertem, de nem. Ő egy remek lány, ebben valamit biztos én rontottam el. Nagyon hiányzik, és lehet hogy gáz, de naponta sírok utána és fáj hogy ez már nem az, ami egykor volt. Soha nem volt jobb barátom és soha nem szerettem jobban senkit.)

(F)