Meséljetek élettörténeteket, fiúk és lányok egyaránt,14-18 év között! Én nagyon el vagyok kenődve, mert úgy érzem semmi sem jön össze mostanában az életemben. Szerelmi és családi téren sem okés a dolog. Mi történt veletek?

15 éves lány vagyok. Próbálok rövid lenni és tartalmas.:)

Kiskoromban nagyon szegények voltunk, a szüleim folyamatosan veszekedtek. Apám olykor verte is anyámat, sokat ivott. Ez mostanában is megtörténik olykor. A családunkban semmiféle szeretet vagy összetartás nincs. Szűk és tágabb családi körben sem.

Cigányfaluban lakom, és az általános is tele volt velük. 6 évig volt két legjobb barátnőm, aztán ők összefogtak ellenem, és "kiutáltak". Valójában sosem voltak igazi barátnőim.

Utolsó általános iskolai évem előtti nyári szünetben történt valami igazán borzalmas. Az anyám öngyilkos akart lenni. Pia+gyógyszer. Elcseszett egy éjszaka volt...

Aztán felvettek abba a középsuliba, ahova 5.-es korom óta szerettem volna járni. Ez volt addigi életem legboldogabb eseménye.

A középsuliban barátokat szereztem, életemben először. Nagyon új élmény volt. Aztán jobban megismertük egymást, elhidegültünk egymástól... Most van néhány lány, akiket ugyan szeretek, de sose fogják helyettesíteni azt a lányt, akivel először megismerkedtem a középsuliban, de elhidegültünk egymástól. Mi olyanok voltunk, mint két testvér. Mintha nem is hónapok, hanem évek óta ismertük volna egymást. De a büszkeség és a makacsság miatt azt hiszem, nem lehet helyrehozni ezt a barátságot. :(

Időközben, még mindig 9-ben, egy fiú elkezdett nekem udvarolni. Ez pár hét alatt abbamaradt, majd néhány hónap múlva újrakezdte, amikor én már elfelejtettem őt. Játszott velem (pontosabban még mindig), és én nem tudom őt nem szeretni. Szerelmes vagyok belé, az életkedvem nullán van. Már a csuklómat is vagdosni kezdtem pengével, de tudom, hogy hülyeség. Meg sem érdemel, mégis... Csak szeretni tudom őt. Ő az "álmaim hercege", ha úgy tetszik. Mindig is őt kerestem, és őt is fogom.

Biztos sok mindent kihagytam, de mindegy. Ennyit tudtam/akartam összeszedni.:)

volt egy mélypont az életemben 13 évesen. bár anonym az oldal de én akkor sem szeretném leírni mi történt. igazából nem is olyan izgalmas, a lényeg, hogy úgy éreztem tönkrement az életem. mindezért magamat okoltam. anyukám volt a lelki támaszom, annyi mindenben segített, hogy nem tudom, hogy fogom én ezt valaha is meghálálni neki. de még ő sem tudott teljesen kilendíteni a problémákból, mert voltak olyan dolgok, amit még neki sem mertem elmondani, csak nagyvonalakban. mindenképpen véget akartam vetni ennek a kilátástalan életszakasznak, így nem volt jobb ötletem elkezdtem imádkozni a halott nagymamámhoz. mindennap órákat beszéltem hozzá és sírva könyörögtem hogy segítsen. mindent el mertem mondani neki, azt is amit anyukámnak nem, hiszen abban sem voltam biztos, hogy hall engem, nem szégyelltem előtte semmit. aztán észrevettem, hogy kezdenek jobbra fordulni a dolgok, ezután inkább már hullámvölgyek voltak. egyszer mélyponton voltam egyszer viszonylag jól éreztem magam. mostanra egész tűrhetővé vált a helyzet, sajnos azért kicsit most is kihatással van az életemre ez az időszak,de el lehet viselni. a mamámmat viszont a mai napig nagyon gyakran kérem, hogy segítsen. lehet hogy ezt néhányan kicsit furcsának találják, de ez a szokásom azon kevés dolgok közé tartozik, amiről nem érdekel mit gondolnak az emberek, hiszen mostanra már csak úgy érzem magam erősnek, ha tudom, legalábbis elhiszem, hogy a mamám segít nekem. egyébként nem ismertem a mamámat, de nagyon nagyon szeretem őt...

16/L

14, majdnem 15 éves vagyok. Amikor bekerültem suliba, sokan szívattak és csúfoltak. Nagyon depressziós voltam, többször öngyilkos akartam lenni. Lelkileg nagyon mélyen voltam, évekig. Nem mertem kimenni az utcára, nem mentem emberek közé. Borzalmas volt. Mindig szomorú voltam. Tavaly nyáron meghalt a kedvenc hírességem, (Micheal Jackson), lehet hogy furán hangzik, de nekem ő volt a példalépem és nagyon nagyra beecsültem mint embert. Szabályosan meggyászoltam. Aztán ott volt anyám, aki volt is meg nem is. Tönkretette apámat, és végülis az én lelki problémáim is miatta voltak. soha nem volt igazi anya, nő, vagy feleség.

Az igazi változás meglepetésszerűen jött, egyszerűen besétált az életembe, egy 20 évvel idősebb férfi képében. Mióta őt ismerem, boldogabb vagyok, olyan boldog, amilyen évek óta nem voltam. Kevesebb az öngyilkos gondolatom. Nem, nincs köztünk még semmi, de remélem hogy később még lesz. Mindig pozitívan kell előre nézni, és nem szabad hogy érdekeljen mások véleménye. Sok szerencsét és boldogságot.

Én is mesélek, ha már ennyien megtették, bár még nem jöttem ki a mélypontomból.

12évesen kicsit összedőlt a családi támaszom egy gond miatt, ami azóta se szűnt meg, de most nem részletezem. A lényeg, hogy én azóta úgy érzem, folyton csak egyre mélyebbre süllyedek, pedig már 2és fél év eltelt. Eleinte nem volt súlyos a dolog, csak szimplán szar kedvem volt, majd később elkezdtem kívánni, hogy bár ne élnék, bár történne valami ami mindent megváltoztatna, felbolygatna körülöttem. Valami pozitív csoda, ami célt ad nekem. Mindenkit aki előtte a támaszom volt, szép fokozatosan eltoltam magamtól, meg igazából akkor már legjobb barátnőm nem is volt. Ő még pár évvel előtte elment külföldre a családjával és azóta se tudja senki pótolni. Mindenesetre fokozatosan minden elvesztette az értékét a szememben és egyre zárkózottabb lettem, a környezetem biztos úgy vélte kamaszodom, és ez talán igaz is. Nem tudom. Amit előtte szerettem, az már nem okozott örömöt és egyre többet volt rossz kedvem. Eleinte úgy véltem ez annyira nem negatív dolog, mert szomorúnak is kell lenni a boldogság értékeléséhez, de aztán elfajult az egész. A tavalyi év vége felé rájöttem hogy gáz van, mert már nem röhögöm ki az öngyilkosokat és nem tarom hülyeségnek az egészet, sőt vágyom rá, de nem tudok erről kivel beszélni. Talán össze is történ volna, de egy internetes közösségi oldalon egy véletlen során támaszt találtam, majd később még egy-kettőt. A baj csak ott volt, hogy nem tudtam őket megtartani. Hiába akartak segíteni, én eltoltam őket magamtól, pedig a nagy részüknek legszívesebben sírva borulnék a vállára és úgy elmondanék mindent, csak nem vagyok képes ezt meg tenni. Túl erősen gátlom magam. Plusz nem is érné meg szólni senkinek, hisz nem tudnak segíteni. Ez egy önmagam elleni harc, ahol nekem kéne győzni, csak éppen azt nem tudom, hogy hogyan. Tudom hogy pszichológus kéne, de már a gondolatától is belém hasít az az elviselhetetlen fájdalom, ami naponta többször is kínozni szokott, különböző erősséggel. Nem fizikai, lelki. De egyszerűen fáj minden. Fáj ha a múltra gondolok, akár közeliről, akár távoliról beszélünk. Fáj, ha bármi miatt ideges vagyok, vagy ha valamit elrontok, pedig tudom, hogy senki sem lehet tökéletes. Fáj ha eszembe jutnak a barátaim, akik igazából nem is tudják mi van velem és ha egyszer elszakad a cérna, azt ők szívják meg. Van hogy sírok, olyankor kicsit jobb, de néha képtelen vagyok rá. Egy zombinak érzem magam.

Már többször is volt, hogy úgyéreztem, most tényleg megteszem, de mindig visszatartottam magam valahogy. Volt, amikor egy barát fogott vissza, volt amikor egyedül sikerült ellenállnom. Nem akarom megtenni, mert tudom, hogy rengeteg fájdalmat okoznék azoknak akik fontosak nekem, de közben vágyom a halálra, mert nem szeretek élni, főleg így. Néma pár napra feléledek és jó kedvem lesz, elhagynak a sötét gondolatok, de csak azért, hogy utána még nagyobb erővel leterítsenek. Szar ez az egész. Minden nap minimum tízszer elmondom magamnak, hogy nem, nem fogsz öngyilkos lenni, de ez az egész így gáz és nem tudom hogy lehetne jobb.

Egyedüli reményem a gimi, de félek attól, hogy semmi sem változik, vagy még szarabb lesz az egész. Nem tudom meddig bírom tartani magam, de remélem, hogy lassan eljön a megváltó csoda...

Szijjasztok!

Ne haragudjatok rám, nem olvastam el a többiekét, csak 1-2 őt.

Elég instabil lelki állapotba kerültem 16 évesen. Úgy volt, hogy megtaláltam az első lányt. Tényleg szerettem, csakhogy az első 1 napot vele töltöttem, 1 napot távol voltunk egymástól, addig rózsaszín köd meg minden aztán kopp 1 sms, hogy sorry vége, ez van. A lány az osztálytársam volt, és ezért minden egyes nap találkoztunk. Kb 3 hétig kerültük egymást, ami nagyon fájt nekem. Szerencsére jött a nyári szünet, de a csajjal kb 1 hónap után már msn-en beszéltünk. Messze lakott, de mondta hogy dumálhatnánk (ezt próbáltam már vele azelött, de miatta nem tudtuk megbeszélni, és még én sem voltam annyira tökös, hogy képes legyek rávenni egy beszélgetésre.) Akkor azt hittem hogy megint "kikezd" velem ami imponált is, és minden szavát ettem, meg csicska lettem önszántamból stb de a csaj bejelentette hogy van egy pasija akit most ismert meg. Ebből indult egy fájdalmas és hosszú sztori a számomra. Fájt. Kb 8 hónapig zombi üzemmódra váltottam, semmi sem érdekelt, egyszer-kétszer "álvidám", aztán hirtelen szomorú voltam. Depressziós is. Nevelőapám nap mint nap ordíbált velem, a családomban egy senki lettem. És közben mindig ott volt a csaj mellettem a suli miatt...

Nagyon nehéz volt, de túltettem magam rajta. Persze még nem teljesen. DE nagyon sokat tanultam a dologból, sokat olvastam pszichológiát és ennek hála eldöntöttem, hogy orvos akarok lenni. Meggyógyítottam magam. Kb 3 hónapja nem vagyok depressziós de halálra unom magam a legtöbb időmben. Persze megtalálom a módját, hogy ne így legyen. Pl rengeteget olvasok, meg filmeket nézek. A világ nagyon átértékelődött bennem.

1995 decemberében egy nő bevonult Budapestre,az egyik klinikába(SOTE 2.) szülni.Megszülte lányát,akit egy nappal később ott hagyott a klinikán.A kislány nagyon beteges volt,ám bekerült egy intézetbe.A kislányt nagyon szerették ebben az intézetben a gondozók.9 hónaposan azonban a kislányt örökbefogadták.A kislány boldog volt sokáig,minden jóval elhalmozták.A betegségei elmúltak,egyre jobban érezte magát.Járt 4 éven keresztül oviba,aztán iskolába.Az iskolában sokat szekálták és sok mindennel.A lány nem volt mindig jókedvű,sőt sokszor volt szomorú.Aztán beleszerett egy fiúba,aki 1 héttel és egy nappal később szakított vele,de úgy,hogy a lány fél óráig sírt miatta,és 2 évvel később is ugyanúgy szerette.Ennek a lánynak a nevelőapja alkoholista volt,szégyen a településen.A GYIVInek mutatták a szülők a szépet,de igazából a feltételeknek csak a lány anyukája felelt meg,a GYIVI hibázott.

A lány persze sok hibát követett el,és sokat fog még elkövetni.A lányt sokat szidták a szülei és a keresztanyja,a lány már sírt is miattuk sokszor.De most a lánynak egyenlőre happy minden..felvették,jól érzi magát,és alakul egy kapcsolata:)

Ez az én élettörténetem.14 éves vagyok.