Mi a baj velem? Lúzer vagyok, vagy pont ellenkezőleg?

Mostanában vettem észre magamon, hogy az énképem és az énideálom igencsak messze van egymástól. Az énkép az amilyennek az ember nézi magát, az énideál pedig az, amit szeretne kinézni magából, amilyen lenni akar. Úgy érzem, hogy az életem sínen van, megfelelő. Jófej, intelligens, normális ragaszkodó haverok. Tökéletes iskola-egyetemi légkör. Nagyon jó lehetőségek, sportban, stb egyaránt. Tiszta szép családi élet. Pénz, jó ruhák, tulajdonképpen bármikor megvalósíthatom magamat ahogy csak szeretném. Külsőleg belsőleg egyaránt.

A baj az, hogy úgy érzem nem úgy viselkedek ahogy kéne, nem vagyok elég humoros nem nézek ki elég jól. Így az énideálom. Tehát azok a dolgok amiket csinálni szeretnék visszaszorul. Hiába vagyok elég jó megnyerő intelligens, mittudomén stílusos, nem tudok felszedni egy olyan csajt aki vélhetőleg illene hozzám, mert félek megvalósítani önmagamat. Gyengének tartom magam. Stb.

Mostanában kerülöm ezeket a helyeket és lehetőségeket. Annyira összezuhantam attól, hogy szarnak érzem magam, hogy egyszerűen nem érzem magam méltónak ahhoz, hogy az ideális tökéletes környezetben megjelenjek. Nem tartozok oda, úgy érzem. Közben mégis, de ez a folyamat belül indult el.

Mivel tudom elhitetni magammal hogy mégis oda tartozok? Mindenki szeret sosem baszogatnak, jók a jegyeim, sportolok, van stílusom és ezt mások is észreveszik, stb, de valahogy úgy érzem erőltetett... megjátszom az életet. És ha nekem ez a max ami másnak alap... akkor másnak mi lehet a max és én hol vagyok valójában? Sehol....

elég zavaros nem tudom normálisan leírni. Amúgy zavarodott is vagyok eléggé emiatt. Ne ajánljatok pszichiátert, pszichológust próbáltam. Azt értem el vele, hogy az énképemet megtoldottam azzal, hogy talán nem vagyok normális. Nem érzem magam annak. Belülről nincs összehasonlítási alap nem látom magam kívülről, nem tudom milyen vagyok és milyennek kéne lennem.

Egyre ritkábban járok emberek közé. Nem vagyok gáz arc, vagy rossz, de egyszerűen egy olyan ideális énkép felé húzok, hogy a mostani valómat elkezdtem utálni. Ennél sokkal jobb is lehetnék. És leszek is mert rajta vagyok. De sajnos amíg nem sikerül elérnem folyamatosan utálni fogom önmagam.

Hogy mondjam. Mintha nem is hozzám tartozna a testem. Az értelmi képességeim, a hangom, az erőm. Más ember vagyok belül, lelkileg és ebben a testben egyszerűen úgy érzem magam, mintha be lennék zárva. Valószínűleg beteg tele van hibákkal, nem tökéletes. De persze másoké sem. Csak épp az a gond, hogy úgy viselkedek mintha az lenne. Másokkal elhitetem. Elfogadják. Műveletlen vagyok és megjátszom a műveltet. Műveltnek tűnök, tehetségesnek. Közben szar vagyok, nem hozom ki a maximumot a dolgokból.

Mindegy, tehát elkezdtem teljesen önmagamba fordulni és félni mindenkitől. Mert lehet, hogy az a lány akit szeretnék elfogad mint barát, de mivel valami hiányzik belőlem sosem fog velem járni. Más eléri ezeket egy szempillantás alatt. És ha nem akar velem járni nem néz férfinak. Hiába tetszett régebben, ha mindenki szeretett. Egyszerűen nem megyek oda hozzá, mert nem olyannak néz amilyennek érzem magam. Külsőségek. De néha meg elhisz olyannak és akkor meg az a fura. Hogy végre kibontakozhatnék de nem, mert ott van mögöttem minden negatív tapasztalat. Félek. Talán kezdek bekattanni, kifordul a világ a szememben és magamba zuhanok?

20/F