Mit tegyek ha senki sem szeret?

A családom sem szeret, a nővérem egyenesen utál, anyum nem foglalkozik igazán velem, apum meg pláne nem... Teljesen egyedül vagyok a problémáimmal.

Nem vagyok jó tanuló, soha nem is voltam az, mert egyszerűen semmiben sem vagyok jó. Nincsenek igazi barátaim, nincs párom sem. Emiatt hónapok óta depressziós vagyok, pszichológus segítségét is kértem már, járok hozzá jelenleg is, de nem-igazán segít. Egy senkinek érem magam, akit mindenki csak lenéz és akit senki sem szeret. Mert ez így is van. Próbáltam ezerféleképpen talpra állni és önbizalmat szerezni, de egyszerűen nem ment hosszú távon az, hogy boldog legyek egyedül is. El szoktam menni futni, de a sport sem igazán segít már. A magány egyszerűen "megöl" belülről, minden nap szenvedek emiatt, úgy érzem jobb lenne meghalni, de folyamatosan csak reménykedem és próbálkozom boldoggá tenni az életemet, de nem megy. Egyszerűen hiába mondom magamnak, hogy egyedül is lehetek boldog, nem kell senki hogy szeressen, de nem megy, nem bírom már egyedül.

Nagyon sokan bántottak már, az iskolában szinte mindig ki voltam rekesztve, voltak emberek, akik a szemembe mondták, hogy semmit sem érek és szánalmas vagyok, köztük apukám is... De legtöbben "csak" a hátam mögött beszéltek ki.

Volt 2 párom, mindegyiküket nagyon szerettem, de mindketten belém rúgtak. Egyikük pár napja megalázott, mikor újra találkoztunk, pedig én azóta is szeretem, amióta szétmentünk, és most újra összetört. Egy másik srácot is megismertem nem rég, őt egy darabig úgy tűnt, hogy érdekelem, aztán egyszer csak többet ő sem keresett. Ez annyira megviselt, hogy már próbálok beletörődni, hogy engem úgysem fog szeretni egy fiú sem.

Próbáltam barátkozni, társaságokba járni, de egyiküket sem érdekeltem annyira, sosem ismertek igazán, mert a külvilágnak azt próbálom mutatni, hogy jól vagyok, közben minden nap úgy érzem, hogy "darabokra hullok szét". De senki nem veszi észre. Próbáltam már elmondani ezt egy "barátnőmnek", de azt vettem észre, hogy nem igazán érdekli, csak annyit mond, hogy "sajnálom, de majd jobb lesz minden", de ő azt nem tudja, hogy annyira súlyos a depresszióm, hogy pszichológushoz járok, és nem tudja, hogy mennyire szükségem lenne akárcsak egy ölelésre, arra, hogy valaki éreztesse, hogy én igen is érek valamit.

Kedves szoktam lenni az emberekkel, tudok szeretni és imádok viccelődni és egy jó társaságban lenni. De igazából senki nem ismer, senki nem látja hogy mekkora a baj, és úgy érzem, nem is akarják észrevenni, nem érdekli őket.

Mindenki csak kihasznált, megalázott, és mindig csak addig kellettem nekik, míg hasznuk volt belőlem, pedig én csak egy igazi kapcsolatra/barátságra vágytam mindig.

Már tényleg nem tudtam hova fordulni, nem tudtam, hogy kitől kérjek segítséget, ezért írtam ide. De nem szeretnék internetes barátokat, nekem a való életben van szükségem valakire.

Köszönöm ha meghallgattál és próbálsz segíteni! Már tényleg nem tudom hogy mit tegyek, egyre többször gondolok az öngyilkosságra...

17/L