Mi baj van velem? Miért nem szeret senki? Miért érzem magam másnak, mint a többi ember?
Az iskolában, és azon kívül is akadnak barátaim. Mondhatni, népszerűnek számítok a korosztályomban, de ezek jócskán felszínes barátságok. Amikor arra kerül a sor, hogy valakit igazán megszeretek, és jó barátokká válnánk, az illető lelécel, mkntha megunna.
Nem értem magamat. Amíg a korombeli lányok arról ábrándoznak, hogy felnőnek, és gyereket szülhessenek, addig én, irtózom még a gondolattól is, hogy valaha gyereket szüljek. Szószerint hányingerem van a gondolattól, kiver a veríték, hogyha arról kezdenek beszélni, hogy nekem lesz-e valaha gyerekem. Ezzel ellenben az örökbefogadással kapcsolatban nem támadnak gyilkos gondolataim. Mikor ezt meghallja akárki legyint, és azt mondja, hogy "majd kinövöd". De ez nem egyszerű fintorgás a babákkal szemben. Mióta apámnak született egy gyereke egy másik nőtől, és az módszeresen igyekezett elidegeníteni apámtól, és az újdonsült féltestvéremtől, ez azóta tart. Addig semmi probléma nem volt. Azóta egyszerűen mintha fóbiámmá vált volna az, hogy egy nő terhes. Irtózom a terhes nőktől.
Próbáltam segítséget kérni, beszélni róla, de még a saját anyám sem képes velem erről (sem másról) beszélni. Mindig leráz, bezavar a szobámba azzal, hogy "én ebben nem tudok segíteni, oldd meg te". Sajnos ez kiskoromtól így van. Mokor elváltak a szüleim, nagyon sokat sírtam, és szerettem volna hozzá menekülni vígaszért, de mind hiába. Mindig a barátnőivel beszélgetett, engem meg elküldött játszani. Olyankor mindig bekuporodtam a takaró alá, és itattam az egereket, mert irtóra magányos voltam. Testvérem sincs, és tényleg tanácstalan vagyok, mert akárhányszor úgy érzem igaz barátokra teszek szert, kiderül, hogy ismét tévedtem. Sajnos ez odáig fajult, hogy tavaly volt egy mérgezéses esetem, mikoris megmérgeztem magam. Kimosták a gyomrom, és az életem tovább zajlott, a maga medrében. Azóta kapálózok, mint fuldokló a vízben, prőbálok beszélni, de nincs kivel. Még a "barátaim" is nagy ívben szarnak a problémáimra.
válasza:Hah.
"Amikor arra kerül a sor, hogy valakit igazán megszeretek, és jó barátokká válnánk, az illető lelécel, mkntha megunna. "
Nos, ez velem is így van. Igazából nem pont ez a helyzet, csak sokáig ezt gondoltam. Egészen addig, amíg elhagyott az utolsó barátom is kb. 2 hónapja. Akkor jobban belegondoltam az egészbe. Ha mindenki elhagy, miért velük lenne probléma? Én vagyok a hibás. Egyszerűen nem vagyok képes emberi kapcsolatokat fenntartani egy bizonyos időnél tovább, vagy inkább egy bizonyos pont átlépése után.
Most úgy érzem, hogy soha nem lesz egy barátom se. Selejtes vagyok. Bárhogy próbálkozok, nem tudok változni.
Ok, egy kicsit túl sokat beszéltem magamról. Ideje a kérdésedre válaszolni.
5 perce itt ülök, és gondolkodok, hogy mit írjak. Ennyi kellett, hogy ráébredjek, hogy nem is tudok válaszolni a kérdésedre, hiszen a saját problémámat sem tudom megoldani.
Elnézést, hogy az idődet raboltam ezzel a "válasszal", de ha szeretnél valakivel beszélni erről, nyugodtan írj.
válasza:Talán érdemes lenne szeretettel kapcsolatos könyveket olvasnod: Fromm: A szeretet művészete
Amúgy pszichológus NAGYON ajánlott lenne.
válasza:Nem lehet, hogy valójában vannak, vagy legalábbis lennének barátaid, csak te nem veszed észre őket? Mindenkivel megeshet. Olyan meg nincs, hogy nem vagy képes barátkozni, legfeljebb nem találtad még meg a neked való barátot.
Édesanyádról meg annyit, hogy lehet ez az egész válás ügy benne is legalább olyan mély nyomot hagyott, mint benned, azért nem tudott téged megvigasztalni.
Meg sem próbált megvígasztalni. Eljárogatott bulizni, engem meg lepasszolt, mikor kinek.
Semmi bajom nincs a jelenlegi barátaimmal, csak annyi, hogy felszínesek, és ostobák. A legnagyobb problémájuk azt kitárgyalni, hogy ki kivel kefélt, meg hogy éppen mi a divat, engem pedig ez a téma untat. Amiről én beszélgetnék szívesen, azokról a témákról nekik halvány lila gőzük sincs, és valamiért mikor velük vagyok, úgy érzem, mintha egy orángutánnal próbálnék kommunikálni. Bármi komolyabb dolog szóba kerül, néznek bociszemekkel, és pislognak rám, mint borjúk az újkapura.
Leginkább a koromnál idősebbekkel érzem magam jól, velük tudodk zavartalanul beszélgetni, csak az a probléma, hogy akármikor sikerül kialakítani egy barátságot, mindig előbb utóbb megunnak, vagy én nem tudom miért, de többé nem keresnek, megunnak, eldobnak mint egy üres vizespalackot. És ez fáj. Keresem a probléma gyökerét, a megoldás kulcsát, de sehol. Éjnek-évadján gyötröm az elmém, de sehol egy fénysugár, egy halovány lángocska. Nem tudom mitévő lehetnék. Nem tudom kitől várjak segítséget.
válasza: válasza:Hmm... Lehet, hogy a hozzáállásoddal van baj a barátaiddal kapcsolatban. Az nyilvánvaló, hogy az általad leírt témák a populárisabb társaságokban mennek nagyon. Nem tudom, hogy hány éves vagy(bár lehet, hogy leírtad), de még gimnáziumban is megy nagyon a klikkesedés az osztályokban. Ha nálatok is van ilyen, akkor próbálj egy másik társaság tagjaival beszédbe elegyedni, hátha bennük megtalálod, amit keresel.
Lehet, hogy ez a baj a barátságaiddal, rossz helyen keresed a barátokat, ezért hosszútávon halálra vannak ítélve a barátságaid.
Van az a mondás, hogy segíts magadon, Isten is megsegít. Nem nagyon van kihez fordulnod segítségért egy ilyen személyes témában, csak annyit tehetsz, hogy keresed azt az embert, akivel tényleg őszintén el tudsz képzelni egy barátságot. Mert azzal, hogy azt írtad, "úgy érzem, mintha egy orángutánnal próbálnék kommunikálni" te magad is rátapintottál a probléma lényegére.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!