Halál az egyetlen út?

Félreértés ne essék, nem az önsajnáltatás céljából írok ide. Olyan 5-6 éve jár a fejemben a gondolat, hogy véget kéne vetni mindennek, akkoriban úgy gondoltam, hogy a 25-t én már nem fogom megélni.

2010-ben érettségiztem sulimból az egyik legjobb ha nem a legjobb eredménnyel, fel is vettek minden gond nélkül egyetemre, olyan szakra amit kimondottan nekem szántak. Nem bírtam az egyetemi rendszert valahogy nem tudtam integrálódni így 1 év után ott is hagytam, hiába volt meg a kellő kreditem.

Utána 1 évig kerestem munkát, közben csak ilyen MLM meg hasonló munkákról telefonáltak. Az unokatestvérem szigetelői vállalkozásánál is voltam egy hetet, de a cég így csődbe is ment, ráadásul nem azt csináltam amiért oda is hívtak, kemény állványozás ment helyette. Közben anyám is folyamatosan zaklatott, hogy miért nem megyek el dolgozni valahova.

Ez után gyorsan elmenekültem egy OKJ-ra, amit már 2 évvel azelőtt meg kellett volna tennem, 2 éves képzés volt semmi kihívás, közben diák melóztam pár helyen.

2014-ben újra felvételiztem, ilyenkor már úgy voltam vele ha nem megy akkor Pesten végzek az egésszel. Nos mivel nem ment így az első ZH-k után elmentem újra diák melózni, hogy legyen egy kis haza adni valóm.

Aztán 2015 januárjában volt egy műtétem 1 hónapig nem nagyon tudtam semmit se kezdeni magammal. Mivel aktív félévem lejárt közben így vissza menni se tudtam volna diákmelóra, újra jött a reménytelen álláskeresés jobban szűrve a hirdetések között. Júniusra sikerült is egy viszonylag rendes állást találnom, persze nem bejelentett jellegűt.

Egészen 2016. február közepéig csináltam. Év eleje óta folyamatosan kértem, hogy legyen szerződésem majd miután a sarkamra álltam szó nélkül elküldtem.

Na most azóta bátyám cégének tudnék tolmácsolni angolról magyarra de mivel a piaci ár kevesebb mint negyedéért (kevesebb mint maga a minimálbér) gondolta, hogy majd megcsinálom, így nem vállaltam.

24 éves vagyok, októberben lesz a 25. születésnapom. Az utóbbi 4 évben már a saját anyám se köszöntött fel. Igaz barátaim sose voltak vagy ha volt is az hamar tett róla, hogy ez a gondolat megvoltozzon róla, mindig kívül állóként kezelten akárhogy is viselkedtem, inkább ismerősnek nevezném őket akik szemében olyan vagyok mint az utasnak a buszsofőr, köszönsz neki, de különösebben nem érdekled.

Sose volt barátnőm, pedig nem vagyok se csúnya se beszari, személyesen legalább 20 lánnyal ismerkedtem az évek során, de sose lett semmi hiába voltam kicsit szűziesebb vagy éppen rámenősebb, netes oldalakról nem is beszélve. Mondjuk ez nem is baj annyira, valószínűleg ha lett volna valakim az hamar tovább állt volna.

Persze jó pillanataim is, nyertem is dolgokat, ismertem meg újabb embereket, de csak a megszokott dolgok történtek végül. Az évek alatt lassan minden érzés kihalt belőlem, régebben sokat politizáltam, pofáztam, szerveztem osztálytalálkozókat, jártam moziba, piálni, túrázni, stb... szavazni se voltam legutóbb, köszönésen kívül nem folytatok kommunikációt már,osztálytalálkozókon kb 2-3 óra alatt beszélek pár mondatot miközben mindenki jól elvan és lelépek, 3 éve nem voltam se moziba se piálni, ha megyek is valahova az hivatali ügy vagy hasonló, stb...

A napjaim abból állnak, hogy netezek 1-2 órát, játszok 2 órát, edzek 1 órát, photoshoppozok vagy épp videót vágok, zenét hallgatok, eszek, lefürdöm és alvás.

Öngyilkossággal az a problémám, hogy hozzá fegyvert/ciánt gyakorlatilag lehetetlen beszerezni, marké gyógyszert kihánynám, vonat/busz/kocsi elé vetni magam meg túl problémás másoknak, épületről leugrani sok mocsokkal jár, akasztás/öngyújtás/folyóba ugrás meg túl hosszadalmas.

Teljesen ingermentesnek érzem a létezésem, nem is szeretném érvágással meg hasonlókkal felhívni magamra a figyelmet,a legjobbnak azt tartom ha szépen egyik reggel nem kelnék fel többé, így csak be kéne tenni egy zsákba és vinnének a krematóriumba és csókolom.