MItől megy el az életkedved?

"Kelj fel iskolába kell menned"

"Mindjárt otthon leszek"

Emberek.

Tömegközlekedés.

ÉLET.

Bármitől! De komolyan, ha bal lábbal kelek fel, és mondjuk egy morzsa nem oda esik a reggelimből ahova én szeretném kiakadok! Ma éppen édes drága barátnőm vette el az összes életkedvem, egész nap tökre ki voltam! Úgy volt szivességet teszek neki és elkísérem vásárolni, erre ÉN hívom, hogy mikor megyünk erre közli velem, hogy jön a barátja.. Hát oké, akkor mondtam én nem megyek. De hogy lehet ilyen gerinctelen?!

Leginkább az tesz be, hogy itt a tavasz, mindenki szerelmes, mindenkinek van párja a környezetembe csak nekem nincs már évek óta! És ez teljes mértékben kiakaszt! Még a családom is folyton csak avval traktál mikor viszek haza egy rendes fiút! Könyörgöm, soha! Engem valahogy kerülnek..

Semmitől

Gyakran vagyok letört, csalódott, stb. stb. ,de nem hiszem, hogy valaha is elmegy az életkedvem. Egyszerűen nem megy. Nem mondhatom soha, hogy " nem érdekel semmi " vagy " nekem mind1 mi történik holnap "

Sokszor saját kézzel ásom meg a vermet amibe tudom, hogy bele fogok lépni, de azért nem engedem, hogy a sors legyőzzön. Vannak időszakok , amikor keresem az utam, vannak olyanok amikor járom ezt az utat, vannak olyanok amikor sajnos egyik úton sem vagyok, csak heverek a réten. Na és ? 15 éves vagyok és őszintén örülök, hogy igy történt és hogy igy történik ! Örülök, hogy naponta vergődök a saját érzelmeim közt, örülök, hogy annyi pofont kaptam, hogy annyit tűrtem sokszor, hogy olyanokat láttam, amik ilyen korban elméletileg tilosak, hogy olyan tapasztalatokat hagyok magam mögött, amik egyszerűen égbekiáltóak. Legalább biztos vagyok abban, hogyha sikeresen végigjárom ezt a kamaszkort, akkor a fejlődésem végén nekem 100%os esélyem van arra, hogy az élethez másképp álljak hozzá és másképp éljek, mint a legtöbb ember

Nem nagyképűségből mondom, és úgysem érdekelne, hogy mások mit hisznek, de ezért vagyok büszke az eddigi botrányos életem miatt. Miután beestem a gödörbe egyedül másztam ki és igy megtanultam független lenni. És tudom, hogy mikor gyerekeim lesznek mindig mellettük leszek és ÉN fogom épiteni az életüket. Igenis én. Valószinű, hogyha nem mentem volna át ennyi sz*ron 15 éves korig akkor sosem hittem volna el, hogy a gyerekek világát igenis épiteni kell, addig ameddig nem elég fejlettek ahoz, hogy ők épitsék tovább azt. És lehet, hogyha nem történt volna meg ennyi minden velem akkor én sem volnék a mostani és 30 évesen jöttem volna rá mindezekre és rohantam volna egy pszichológushoz. Bevallom, tiniként valószinűleg büszkébbek vagyunk, de nem is bánom. Jobb egyedül kijárni az élet iskoláját, mint tanárokkal

attól hogy nem tanultam holnapra

hogy kövér vagyok

hogy félek mi lesz a suliban