Mindenki megaláz, lenéz, semmibe vesz. Már azt sem tudom, minek vagyok ezen a világon. Hogyan változtassam meg a helyzetemet?

Az osztályomban semmi tekintélyem nincs, részben a komolytalanságom miatt. Igazából érettebb vagyok a koromnál, de a komolyságra nem vevők az osztálytársaim. Így inkább egy "hülye" imiddzsel indultam elsőben, hátha befogadnak, de túlzásba vittem, ami már nekik sem tetszett, és ez megbélyegzett. A középpontba akartam kerülni, meg akartam felelni a közösség normáinak, de rosszul sült el, és a peremre kerültem. Az évek során próbáltam a valódi énemet felfedni, de soha nem tudtak komolyan venni. Mindig is a komolytalan, idióta hülyegyerek szerepével azonosítottak, és tudom, hogy ez az én hibám, de részben az övék is, mert nem hiszik el, hogy velem lehet normálisan is beszélgetni. Nem elég, hogy leszarnak, de az egyik osztálytársam állandóan megaláz nyilvánosan, és ezen mások jót röhögnek. Amiatt is szokott cikizni, hogy 19 éves létemre még nem létesítettem szexuális kapcsolatot lánnyal. Egyébként első óta próbálkoztam lányoknál, azok persze sorra lekoptattak, megaláztak, szóval így nehéz is lett volna elveszíteni a szüzességemet. A gyerek, aki le szokott járatni, pontosan tudja, hogy sikertelen vagyok, ezért még jobban esik neki, hogy a lelkembe tiporhat. Az osztálybeli lányok rám se néznek, hozzám se szólnak, inkább nem is vagyok rá kíváncsi, mit gondolnak rólam. A fiú osztálytársaim szintén nem barátkoznak velem, ha szólnak is hozzám, azt is megalázó módon teszik. Ha pedig valaki netán normálisan szól hozzám, annak nagyon megörülök, és egyben nagyon meg is tudok nyílni neki, és ez a baj. Mert ilyenkor olyan dolgokat is kifecsegek, amik senkire nem tartoznak. Csak már annyira örülök, hogy valakivel beszélhetek, hogy ezek akarva-akaratlan kicsúsznak a számon. Utána pedig mindenki ezeken a dolgokon csámcsog, és rendszeresen a fejemhez vágják őket. Ha meg éppen nem számolok be semmiről, akkor okvetlen tudni akarja egyik osztálytársam, hogy pl. mit csinálok délután... Úgyis tudja, hogy "semmit" lesz a válasz, és csak azért kérdezi, hogy jól hozzám vághassa, hogy "na, ezért nincs csajod"! És még szép, hogy semmihez nincs kedvem délután, mert egy ilyen önbecsülés-romboló közösségtől már az élettől is elmegy a kedvem. Már nem tudom, kiben bízhatok, és kiben nem. Szünetekben már inkább nem maradok a teremben, kimegyek inkább cigarettázni, hogy megnyugodjak. Egyszerűen már undorodom az iskolától, kicsöngetés után, mint az olajozott golyó rontok ki a kapun, és az első busszal tűzök haza általában, és örülök, hogy ezt a napot is túléltem. Szerencsére két hónap múlva ballagok, már számolom vissza a napokat. Otthon tényleg nem sok mindent csinálok, alszom egyet délután, számítógépezek, és tévézek. Hétvégente néha eljárok buliba, de igazából már ott sem érzem jól magam. Már csak vegetálok, egyszerűen nem látom értelmét az életnek. Mit tehetnék, hogy a hozzáállásom változzon? Egy elkeseredett 19 éves fiú.