Mikor végre megtaláltam önmagam, akkor dől össze minden. Miért?

Mindenkinek van egy hobbija (vagy párkapcsolata), ahol kiteljesedhet. Mivel az utóbbira nem igazán vágyok (és rám sem vágynak, de ez mellékes), maradt az első.

Nagyon szeretem a sportot és végre találtam is egy sportágat, ami megfogott. Illik hozzám, a genetikámhoz.

Most áprilisban lett volna egy verseny, amire már hónapok óta becsülettel készültem. Erre be jön egy betegség az utolsó 2 hétben, a versenyt ki kellett hagynom. Semmi gond, majd indulok a legközelebbi versenyen. Szarul esett, hogy ez kimaradt, de nem adom fel.

Ám a betegségről kiderült, hogy komolyabb, mint aminek látszott. Valószínűleg nem csinálhatom tovább ezt a sportágat. (Nagy terheléses edzéseket nem igazán végezhetek.)

És ettől teljesen kiborultam. Olyan ez nekem, mintha egy férfinak meghalt volna a párja, ha egy fotós megvakulna, vagy ha egy zenész elvesztené a hallását.

Nekem már csak ez volt. Az utolsó szalmaszál az életemben, amibe kapaszkodhattam volna. Nekem nincs semmi más.

Dolgozni járok, és lepörög mellettem az élet. Mikor rátaláltam önmagamra a sors pont akkor húzza ki alólam a széket. Az utóbbi 1 évben megtudtam milyen élni és nagyon tetszett.

Az öngyilkosságon csak és kizárólag az anyukám és a testvéreim miatt nem gondolkozok. De úgy érzem, hogy ha ők nem lennének, akkor semmi gátja nem lenne ennek. És ezt nem indulatból írom. Már belefásultam az életbe. Főleg így, hogy az utolsó kapaszkodót is ellökték tőlem.

Tudni kell rólam, hogy sok évbe telt, mire megtaláltam azt az elfoglaltságot, ami tetszik és amiben jó is vagyok.

26 éves vagyok csak.