Csak egy segélykiáltás?

Napról napra olvasom itt a megzavarodott, magukba zuhant tinik segítségkéréseit. Mindig azt gondoltam, ez csak elhatározás kérdése. Aki nem akar, nem zuhan magába. Aki nem akar, nem marad egyedül. Hogy minden rajtunk múlik.

És most úgy érzem, én is megírhatnám azt a bizonyos levelet. Úgy érzem, a lelkem, az életem egy sűrű, szürke füst. Néha felvillan egy-egy rózsaszín vagy piros folt, de aztán a köd betakarja ismét. És én azért kűzdök heteken, hónapokon keresztül, hogy megpillantsam egy másodpercre ezt a színes foltot, ami aztánr ögtön el is illan. És most úgy érzem, nincs tovább értelme kűzdeni. Minek? Ennyiért? Akkor inkább beleveszek a ködbe. Tudom, tudom persze, hogy nem szabad ezt, nem szabad feladni.

De szinte bármin elsírom magam, nem akarok mást csak feküdni, nem szólni, nem csinálni semmit, csak feküdni és sírni. Az életem összeomlott. Próbálok egy szálba kapaszkodni, de ez is csak kényszer, hogy legalább a látszata megmaradjon a normális életnek, annak, hogy látom még értelmét, noha nincs így. És hogy ha egyszer ennek vége lesz, akkor legyen miből új életet építenem.

Köszönöm, nem kérek tanácsot. Kérhetnék, kérdezhetném, hogy mit tegyek, de mi értelme? Talán megtenném, talán nem, de az éltemet nekem kell irányítanom, nekem kell döntenem, nekem kell cselekednem, nem azt kell tennem, amit mások mondanak. Tudom jól. Elmondanám valakinek, elmesélném valakinek az életem, de a herceg fehér lovon nem létezik, nincs férfi, vagy nő, csak szerelem, aki meghallgatna, és kíváncsi lenne minden pici lényegtelen történtetemre.

Semmi más ez, csak egy kiáltás. Elveszik, és nem fog rá senki emlékezni, talán én sem. Cska megrezget pár hangot, majd eltűnik. Mint minden kiálltás.