Miért utálom ennyire a gyerekeket? Más is van így ezzel?

Egyszerűen idegesítenek, az anyákájukkal együtt. Említettem ezt a barátaimnak és letudták annyival, hogy "Te is voltál gyerek". De ez engem nem vigasztal, mert amikor én voltam ilyen kicsi, akkor biztos vagyok benne, hogy volt olyan, aki ugyanígy gondolkozott és ugyanígy idegesítőnek talált. Attól kéne szeretnem őket, mert én is voltam ilyen?

Mivel én még csak 14 éves vagyok, így gyerekorvosoz kell járnom. Na ott aztán történnek dolgok...Taknyosan, széthasadó fejjel, fájó torokkal, alig élve leülök a váróba, és abban a pillanatban megrohamoznak a kölykök. (Valamiért imádnak engem a gyerekek, többen mondták már). Elkezdenek beszélni hozzám, megfogják a kezem, mutogatják a plüssállatokat, én meg csak ülök és mondogatom magamban, hogy menjenek már innen. A szülei meg ott trécselnek, le sem ejtik, hogy mit csinál a gyerekük. Aztán amikor a váróban szépen telibe köhögik az arcom, akkor már rendesen felkapom a vizet. Előfordult olyan, hogy tényleg ott köhög, prüszköl, mindent csinál, (persze, hogy rám), az anyja meg végignézi és odasúgja a mellette lévőnek, hogy "mennyire rossz nézni, hogy beteg a gyermeke..". A másik meg, hogy néha odajön a kisgyerekes anya és megkérdezi, hogy "olyan nyűgös a kicsim, nem engednéd meg, hogy előtted menjek be?". Ilyenkor pedig megmondom, hogy nem, és vagy elfogadja, vagy végig úgy néz rám, mintha egy darab kaki lennék, mert nem engedtem magam elé..már nem azért, de én sem hobbiból járok orvoshoz, én is kivárom a soromat. Elhiszem, hogy nehéz neki, de ez van.

Meg amikor hasra kell esnem amiatt, hogy a picike leutánozta a kutyuska meg a cicuska hangját. Jéééééééééé.

Kevesen vannak "megáldva" azzal, hogy konkrétan vonzza a gyerekeket magához, sok ilyen sztorit tudnék felhozni...

Tudom, hogy ezzel most sokaknak iszonyatosan unszimpatikus képet állítottam fel magamról, de tényleg így érzek.