Miért vagyok ennyire elcs*szett?

Nos, szóval nem vagyok az a mintagyerek. A szüleimmel szörnyű a nem létező kapcsolatom. Apukám alig van itthon, néha elvisz valahova vacsorázni, vagy néha ad nekem pár ezer forintot, vagy elmondja, hogy mennyire szégyell és csalódott, hogy én vagyok a lánya, és 'bezzeg a húgom és a munkatársai gyerekei'. Anyám idegbeteg, néha iszonyatosan szeret és én vagyok az ő nagylánya, néha pedig üvöltözik, megpofoz, vagy megrángat. A húgom aranyos kislány, csak sajnos mindenki legnagyobb örömére most kezd kamaszodni. A szüleim közti kommunikáció a számlák befizetésében és a 'jóreggeltben' merül ki, apám pedig a nappalit és a kanapét tartja a hálószobájának és az ágyának (hétköznap, ugyanis hétvégenként állítólag másik városban dolgozik). Tipikus mintacsalád, ugye?

Nos, de az egész sztoriban én vagyok a legelcseszettebb. Egyszerűen mindig bevonzom a bajt. Most nem egyszerűen arra gondolok, hogy az utcán az összes csöves megtalál cigit kérni, vagy hogy a drogosok gyakran énekelnek nekem, vagy hogy a fura alakok mondják el, hogy szerintük milyen szép kislány vagyok, hanem arra, hogy egyszerűen képtelen vagyok nyugton maradni. Sok problémám van a suliban, ugyanis ha valami igazságtalanság történik, vagy valamivel nem értek egyet, nekem mindig el kell mondanom a véleményemet. Sokszor előbb mondok ki dolgokat, mint hogy azt átgondolnám, soha nem hallgatok másokra, és képtelen vagyok a büszkeségemből engedni. Ha valami gázos történik, biztos, hogy ott vagyok, az osztálykiránduláson is én voltam az egyetlen lány aki minden éjjel kocsmázni és cigizni ment a fiúkkal, a többiek képesek voltak csendben beszélgetni és filmet nézni a tanárokkal. Nagyon sokszor feszegetem a határokat, pedig tudom, hogy már rég le kellett volna állnom.

Sok haverom van, de barátom csak nagyon kevés, és nekik is alig mondok el valamit, a problémáimmal szeretek egyedül megbirkózni, segítséget pedig magamtól soha nem kérnék. A tanári kar nagy része rühell, bár van amelyik azt mondja, hogy szereti a 'lázadó stílusomat' (én nem gondolom magam lázadónak, hisz nem lázadok semmi ellen, egyszerűen ilyen vagyok), sokszor szólnak, hogy ne mondjam a többieknek, hogy mennyire hülyeség szerintem amit akarnak, mert hogy én befolyásolom őket. (Én ezt nem gondolnám, ráadásul nem szoktam senkit 'úszítgatni', mindenkinek joga van dönteni). Sokszor bántok meg embereket, főleg azokat akik szeretnek, és sokszor adom a 'leszarom' típust, pedig igazából nagyon is érdekelnek a dolgok. Nem vagyok jó tanuló, bár a tanáraim szerint nagyon értelmes és okos vagyok, de szerintem rosszul látják, vagy nem akarják megmondani, hogy ostoba vagyok. A velem egykorúak amúgy átlagban véve bírnak, többen mondták, hogy hasonlítani szeretnének rám, mert ők kívülről annyit látnak, hogy sok a haverom, izgalmas életem van, és olyanokat is megmerek tenni, amire ők is vágynak, csak félnek. A felnőttek nagy része kb. magát a sátánt látja bennem (amire sokszor rá is játszok, hogy megbotránkoztassam őket), és ha amúgy jó dolgokat csinálok (mert ha valami gáz van mindig segítek mindenkinek) akkor is képesek úgy beállítani, mintha minimum felgyújtottam volna egy falut...

Miért vagyok ennyire elcs*szett? Tényleg ennyire szörnyű lennék?