Tényleg a mosolygás a titka mindennek?

Soha senkire nem mosolyogtam rá csak úgy, és ha rám mosolyognak is max. egy szemöldök ráncolást tudok feléjük intézni, mert nem látom értelmét, hogy idegenekre vigyorogjunk feleslegesen. Alapvetően nagyon vidám ember vagyok, a szeretteim és barátaim körében sokat nevetek, mosolygok, de az utcán elég póker arccal közlekedek. Azt is utálom, ha a boltban mellettem valaki megszólal szándékosan úgy, hogy én meghalljam, és azt várja, hogy reagáljak rá. Olyankor elmegyek mellőle, velem ne jópofizzon senki. Ettől függetlenül szép életem van, szerető családom, jó baráti társaságom, fantasztikus munkám jó főnökkel, egy saját vállalkozásom szuper alkalmazottakkal, csodás férjem, tündéri gyerekeim. Soha nem vigyorogtam ész nélkül senkire, így nem hiszem, hogy ez lenne a boldog élet titka. Valószínűleg egy idegen ember nem tart engem szimpatikusnak, de nem is célom annak tűnni. Én sem tartok senkit szimpatikusnak alapvetően. Negatívan állok hozzá minden idegenhez, mert jobban szeretek pozitívan csalódni, mint mosolyogni az egész világra és keblemre ölelni a vadidegen embert, utána koppanni. Lehet, hogy én voltam az egyik ember, aki nem mosolygott vissza, mert szerintem még nem volt olyan ember, akinek megtettem volna az utcán, a boltban, a munkahelyen, a suliban anno, vagy bárhol.