Mit tegyek? Nem akarok így élni.

Fiú vagyok. Jómódú családban élek... de 4-en élünk egy nagyon nagy házban, a tesómmal szinte soha nem beszélek (vagy találkozom), a szüleim nagyon jó emberek, de nem igazán családcentrikusak... hazajövök és kongó üresség, senki nincs otthon. Soha nem csinálunk semmit. Mást irigylek azért, mert testvérei vannak, mert megtanul kiskorában harcolni dolgokért, nagykorában meg van egy állandó társasága (lehet, h ez néha rossznak tűnik, de végül is az életre neveli az embert nem?) Rokonaim se nagyon vannak (1 nagyszülőm van, meg pár rokon innen-onnan, de igazán közeli kapcsolatban nem nagyon vagyok velük)Addig semmi probléma, amíg suliban vagyok, de aztán itthon, egyedül, egész délután... persze eljárok ide-oda, több sportot is csinálok, de nincs olyan igazi igaz barátom, mindenhol csak vendégnek érzem magam és kívülállónak, nem tartozok igazán semmilyen csapathoz, semmit nem tudok szívvel-lélekkel csinálni, mindig magamat hasonlítom mindenkihez és nem bírom abbahagyni! Nincs normális életem... voltam szakemberneknél többször is, azt mondták, hogy nincs igazi, komoly problémám... de akkor miért élem meg ilyennek??? Nem tudom, mi a baj, de ***ára egyedül vagyok és nem bírom... nincs semmi, ami értelmet, vagy struktúrát adjon az életemnek... ja és nincs barátnőm és nem is volt, és tartok tőle, hogy nem is nagyon lesz... aki nekem tetszik, az vagy ***va, vagy keresztülnéz rajtam. Próbálkozni próbálkoztam, de belefáradtam... ha még magamról se tudom, hogy ki vagyok, akkor hogy tudnék figyelni valaki másra is? Szórakozóhelyre meg nem akarok elmenni, az vhogy nem az én stílusom, azt meg miért adjam ezért fel?

Mit csináljak? Számomra is szánalmas, hogy eddig eljutottam, de fingom nincs, mit kéne tennem.Ha 17 évesen ilyen vagyok (más már dolgozik ilyenkor, sőt régebbi korokban már volt, aki ilyenkor már tudta mit akar, esetleg házasságon gondolkodott) milyen leszek később? Ezzel a bizonytalansággal én ugyan nem akarok továbbmenni. Mindig másra hasonlítok, nyugtalanító módon azt vettem észre, hogy mindig hasonulok egy kiválasztott személyhez tudat alatt.. nemtom, van nekem egyáltalán személyiségem?? Úgy érzem, fiú létemre jobbnak, talpraesettebbnek kéne lennem ennél... ami csak még egy ok arra, hogy arra gondoljak, legszívesebben drasztikus módon fejezném be ezt az egészet.