A maximalizmus tényleg megkeserít? Én miért nem így érzem?

Régi vágású, aránylag idős szülők között nőttem fel. Mindkettő maximalista. Az egyik régen a tanulásban, aztán a munkájában; a másikójuk betegség miatt háztartásbeli, ő a háztartásban.

Valószínűleg miattuk is, én is maximalista lettem.

Eleinte csak a tanulásban, de aztán rájöttem, hogy más területet se szabad hanyagolni.

A mai világban mindenképpen furcsának számítok. A barátaim féltésből, a mindenkori csoport-osztálytársaim utálatosságból, ha neten olvassa valaki, hogy gondolok, szintén utálatosságból, furcsállásból vagy talán féltésből -- beszól.

Ugyanis sok dologban régi nézeteket vallok.

Igazi "merev" vagyok.

Nem értek egyet az ivással. Igen, néha-néha igyál egy picit a jobb hangulatért - de berúgni minek?? Rászoksz, azt fogod hinni, "kell", hogy elviseld a stresszt. Közben a stresszt máshogy is el lehet viselni...

Nem szeretem a diszkót. Ezt nem maradiságból, szoktam "éjszakázni" is barátokkal, szóval nem ezért. De ez is maradiságnak tűnik.

Az átlagnál otthonülősebb ill. egyedül elmenősebb vagyok. Ez is ellenszenvet vált ki az emberekből. Pedig szerintem van nálam sokkal-sokkal rosszabb eset is. Igenis járok társaságba, heti többször is. Csak nem minden áldott nap, nem járok táborokba, szorgalmi időszak alatt egész hétvégés programokra, mert az kimerít.

Nem bírom a lustaságot. Szerintem ha valaki egyetemre megy - de ha gimibe, akkor is -, azt vállalja, hogy tanul. Mégpedig lehetőleg jó jegyekért és a tudásért is.

Mindig sokat tanultam. Volt idő, mikor túlzásba vittem, de értem el dolgokat, így azt se bánom.

Most egy ideje, úgy érzem, nem viszem túlzásba.

Vannak hobbijaim, barátaim - bár kilógok a sorból többek között a fentiek miatt.