Miért érzem azt, hogy engem nem szeretnek annyira?

A lényeg, hogy nem vagyok már gyerek, huszonéves vagyok, és a két lánytesóm már nem lakik a családi háznál nálunk, már csak én lakom otthon a szüleimmel.

Ma is volt családi ebéd, hozta mindkét lány tesóm haza a párjaikat, és ilyenkor azt érzem, hogy nyomorult vagyok, mert 1. nekem nincs párom 2. mintha ilyenkor minden a lányok körül forogna.

Amikor nincsenek itt, akkor valamelyest nyugodtabb vagyok, de érzem már a költözés szelét, és meg is teszek ennek fejében lépéseket. Folyamatban vannak ezek a lépések.

Olyan érzésem van, mintha engem egyedüli fiú gyermeket nem ugyanúgy szeretnének a szüleim. Mondogatják, hogy keressek állást (mert nincs egy ideje), meg keljek önálló életre, ezen vagyok, de nem egyszerű. Ők meg ha hazajönnek, akkor istencsászárok. Igaz, hogy mindketten dolgoznak most, lehet ezért is nagyobb az elismerésük. Én eléggé érzékeny vagyok erre, hogy reál diplomával a zsebben itthon vagyok most, de tényleg keresem az állásokat, és a neten is minden nap olvasom a hírleveleket (állás ügyben és küldöm az életrajzaimat is).

Van ez így, hogy a lányokat valamiért előbbre tartják a szüleim? Pedig ha csak a tanulmányokat nézzük, én tanultam hármunk közül a legtöbbet. Annyi a hibám, hogy ellenállok sok mindennek. A hazugságoknak, becsapásoknak leginkább. Ezt minden téren elutasítom. Erős az igazságérzetem, biztosan nehezen tolerálják ezt a szüleim.