Segítség! Lelkileg mélyponton vagyok és nincs, aki segítsen! Esetleg valaki megszánna?

Nagyon szomorú vagyok, lelkileg nagyon mélyen vagyok... ehhez jön hozzá, hogy nincs, aki segítsen. Nincs, aki mellettem legyen, nincs aki vigasztaljon, nincs aki segítsen. Nincs, akinek elmondhatnám a fájdalmaimat, nincs akivel megoszthatnám... :( Csak sírok és sírok, egymagam vagyok a szobámban és nagyon rossz dolgok járnak a fejemben. Miközben sírok és fáj nagyon, arra gondolok, hogy volt egy barátom (lány), akinek én mindig segítettem, amikor bajban volt és mindig vigasztaltam, segítettem, felvidítottam, ha erre volt szüksége, de amikor nekem volt rá szükségem, akkor ő nem segített. Őbenne bíztam, szerettem volna nagyon, hogy segítsen, de csak ez volt a reakciója: "Kár, hogy nincs, aki segítsen [nekem]" Én mégis töretlenül segítettem rajta ezek után is, bár tudván a barátság/segítségnyújtás kölcsönös, és én nem kaptam vissza tőle azt, amit én adtam neki, de továbbra is segítettem rajta, ha kellett, mert önzetlenül és feltétel nélkül csináltam azt. A barátságunkban végig hittem, de vége lett.

Hiába vagyok jóindulatú az emberekkel, legtöbbször csak rosszat kapok vissza. És annyira fáj ráadásul, amikor lelkileg mélyen vagyok, hogy nincs, aki segítsen! :( Nem vagyok vallásos, de ilyenkor (mélyponton, sírás közben) mindig nagyon szeretném, ha lenne Isten, mindig vágyok rá, elszégyellem magam minden bűnömért, hibámért és könyörgök hozzá, hogy segítsen nekem. Pedig nem hiszek a létezésében és mégis olykor hibásnak tartom magam azért, mert nem hiszek benne. Csak azt szeretném, hogy legyen, de mégsem hiszek benne! :(

Nincsen lelki támaszom, a "barátaimtól" nem számíthatok segítségre, a rokonaim/ismerőseim előtt szégyellem, hogy olyan vagyok, amilyen. Szégyellem azt is, hogy fiú létemre szoktam sírni (titokban persze), de mégis megteszem, mert megkönnyebbít és mert érző ember vagyok.

Egyedül vagyok, nagyon egyedül, minden lelki bajommal együtt. Más gondolkodású vagyok, mint az átlag ember. Eddig még nem volt hosszú kapcsolatom se egy lánnyal, pedig azt is nagyon szeretnék. Kevésbé jövök be szerintem a nőknek, mert a látszatból eleve elítélnek, és úgy érzem, hogy egyáltalán nem a belső (lélek és gondolkodásmód) számít nekik. Ha lehetne egy komoly kapcsolatom, én ellentétben a többi fiúval, megbecsülném a párom; mert én nem úgy gondolok egy nőre, hogy csak arra való, hogy jól kiélvezzük magunkat rajtuk és ha meguntuk, akkor jöhet a következő nő.... nekem nagyon is fontos egy kapcsolatban a szeretet, az őszinteség, a hűség (egyetlen nővel is beérném az életemben, csak szeressen és legyen mellettem!) Hiába állok így a nőkhöz, egyedül vagyok. :(

Hiába tartom a gondolkodást/észt többre a pénznél, mindig azok szárnyalnak magasabban, akik jómódúak (nemcsak a párkapcsolatok terén, máshol is).

Jó tanuló vagyok, mégsem vagyok elismert az iskolámban (mert az érdemeket "pofára adják", és a tanáraim se a tudásomat nézik, alig akad egy-két olyan, aki értékeli a tudást).

Röviden: mindenben sikertelennek érzem magam, pedig szerintem nem így kellene lennie. Nagyon egyedül vagyok, nincs, aki segítsen, nincs, aki a barátom vagy a párom lenne és mellettem lenne, ha szükségem lenne valakire! :(

Köszönöm annak, aki végigolvasta ezt, amit most kiöntöttem a lelkemből, ami most nagyon fáj! :(

Mit tehetnék? Mit tanácsoltok? Ha valaki azt gondolja, hogy nekem befellegzett örökre, akkor nyugodtan írja azt, legalább őszinte volt! Milyen vagyok, mint ember? :( Gondolom nem túl jó a véleményetek rólam :( Szánalmas vagyok? Bármilyen hozzászólás jöhet... Priváton is nyugodtan írhattok. :(

18/F