Mondanátok véleményt?

20 éves fiú vagyok, világéletemben más módon gondolkoztam, mint a korombeliek. Ne egy magára hagyott nyomiként képzeljetek el, az emberekre nagyon érdekesen hatok.. Teljesen különböző karakterű személyekből hoztam már ki, nem egyszer és nem kétszer legféltettebb titkaikat, legbelsőbb érzéseiket, ami minden alkalommal nagyon jól esett. Bizonyos esetek után elhittem, hogy az illető barátjának tart, s innentől igazán jóban leszünk, de nagy ívben lesz@rnak, csak akkor jövök elő, hogyha nekik szükségük van rám (egymástól független emberekről van szó), engem pedig ezalatt megemészt a magány.

A középiskolában utolsó évben alakult ki pár fős baráti társaság (lányokból), bár az osztályban mindenki szeretett, soha nem bántottak, vagy nem szóltak be.. inkább felnéztek rám és tiszteltek, mert segítőkész vagyok, s nem állok be a sorba. S ez nem megjátszott szeretet volt. Most elkerültem egyetemre, azt hittem, itt majd találok valakit,de nem.. Már eltelt félév és semmi.. Vannak haverok, akikkel sörözünk hetente kétszer és dumálgatunk erről-arról, de nem érzem azt az igazi kötődést, s inkább mondanám magam magányosnak, mint boldognak. Mikor nem vagyok velük, csak ülök a szobámban, olvasok, gépezek, írok s hallom, hogy a szomszédok ide-mennek, oda-mennek.. ez nem zavar, szeretek itt lenni, nem szeretek eljárni sehová.. Tudom hogy azt gondolják sokan, hogy járjak bulikba stb, de ott nem találhatok olyan embert aki nekem kell. Szeretnék önfeledten boldognak lenni. Megalkuvás és lelki szemetesláda-funkció betöltése nélkül egy igazi baráttal igazi boldogságot átélni. Akivel egyszerre hülyéskedünk, ugratjuk egymást és beszélünk meg mindent a legapróbb dolgokig, fekszünk a fűben és bámuljuk a felhőket, álmodozunk repülésről, másik dimenziókról, ilyesmi. Egy másik hozzám hasonlóan elveszett lélek..

Igen, elsősorban fiúra gondolok. Bár most sokan b´)zinak tartanak, de egyáltalán nem olyan dolgokra vágyom, hanem arra a dologra, ami mára már elveszett. Értelemszerűen nagyon örülnék egy lány szerelmének is, viszont lánybarátra nem vágyom, mert eddig már nagyon sok volt. Akik átsegítettek a nehéz helyzeteken, na de mégis.

S az a vicces, hogy átéltem már többször is a fent leírtakat, de utána pár héttel később a szél messzire sodorta az illetőket.

Szerintetek mindez túl nagy kérés? van valamennyi esélyem arra, hogy pozitív változások álljanak be az életembe?