Kamasz fiúk! Hogyan tudtátok elfogadni önmagatokat, ha valami súlyosabb testi hibátok van, amit nem lehet műtéttel sem korrigálni? 16/F

Először is köszönöm válaszod!

"Nem tudom, mennyi fájdalommal és gyakorlati kellemetlenséggel járnak az eltérések"

Nos, mivel eddig nem részleteztem (inkább csak felsoroltam az első hsz-k között), leírom részletesebben mily testi problémáim vannak.

- Kétoldali dongalábbal születtem, a lábfejem teljesen befelé hajlott, a csontozat torzult. Születésem után nem sokkal meg is műtöttek, a mai napig összesen 10 láb műtétem volt ( 5 műtét mind a kettőn).

- A műtétek következtében a sok gipszelésnek köszönhetően a lábszáram teljesen gyenge, és nagyon vékony, a kezemmel átérem. Emellett rajta van a műtétek nyoma.

- A térdemmel is van valami probléma, gyakran összecsuklik, ez bizony fájdalmas, és kellemetlen, mert ilyenkor általában pofára esek. ( Volt olyan eset, hogy a zebrán az út közepén csuklott össze, és úgy elestem, hogy moccanni sem bírtam. Lehorzsoltam a könyököm, a homlokom, a tenyerem, és a a nadrág kiszakadt a térdemnél, iszonyú rossz volt)

- A mellkasom deformálódott, elég csúnya szegényke, ez nem fáj, de a látvány messze nem szép.

- Az alsó fogsorom sajnos elég kusza, össze vissza állnak a fogaim.

- Kancsal vagyok ( mindkét szememre, kifelé álltak régen)

Márciusban volt a második szemműtétem, a jobb szememet műtötték, de jelentős változást nem tapasztaltam.

- Allergiás vagyok, tavasztól őszig folyik a szemem, orrom.

- Görbék az ujjaim, mindkét kezemen a 3. 4. és az 5.

A dongaláb miatt gyógycipőt kell hordanom, mely eléggé különbözik a normál cipőktől. Mezítláb nem is birok rendesen menni, olyan a járásom akkor, mint egy pingviné Másrészt úgy is fáj, kellemetlen. A látványa meg...

És itt jön a bibi. Normál cipőt nem hordhatok, mert egy idő után nagyon fáj benne a lábam.

Az öltözködésben az zavar, hogy nem érzem azt hogy rajtam jól állna bármi is...

"Azt hiszed, az a helyes és normális, ahogy a többiek kinéznek? Az a szép? Miért? Ki írta le, hogy mi a szép és az optimális? "

Mondhatjuk így is, hogy igen. Én szeretném ha úgy nézhetnék ki mint egészséges társaim, vagy legalább ne lenne ennyi testi hibám, ha kevesebb volna, akkor nyugodtabb volnék. Jó érzés volna egészségesnek lenni, jó volna, ha én is olyan lehetnék mint a többi, lehet hogy furcsán hangzik, de így van.

És mostanában állandó miértek gyötörnek:

Miért kell műtétek sora ahhoz, hogy tudjak menni? Miért lett nekem ennyi betegségem, míg mások vígan, makk egészségesen élnek? Miért nem élhetek úgy? Miért, miért, miért...

Örök kérdések, melyekre sose érkezik válasz, és melyektől sosem lesz jobb, de mégis ezek merülnek fel bennem.

"Elnézést kérek, ha egy kicsit indulatos voltam az előző válaszomban."

Nem, egyáltalán nem voltál indulatos, nincs miért elnézést kérned, sőt, örülök hogy írtál a kérdésemhez

"Ha úgy vesszük, nem is illett volna írnom, hiszen duplán nem nekem szól a kérdés. "

Én örülök hogy írtál, utólag gondolkodva rosszul fogalmaztam meg anno a kérdésemet, a "Kamasz fiúk!" megszólítást nem kellett volna alkalmaznom, ez már más tészta.

Én jómagam rendkívül elfogadó ember vagyok, elfogadok mindent, és mindenkit, már csak azért is, mert engem is elfogad a többség. Elfogadom a melegeket, a leszbikusokat, és azokat is, akiknek valamilyen betegségük van, mindenkit, magamon kívül.

Magammal nem tudok megbirkózni, s talán ez a legnehezebb.

"Aki hisz egy istenben vagy valamilyen felsőbb igazságban, az azt mondja, hogy minden szenvedésnek meglesz a jutalma."

Én sem vagyok vallásos. Majdnem szóról szóra ezt mondta nekem egy osztálytársam minap, mikor el voltam keseredve. De hirtelen bele is gondoltam a helyzetbe, mi az, amiért "ekkora árat fizettem"? Mi fog - ha fog egyáltalán ezért - ezért kárpótolni az életben? Mert jelen helyzetben nem tudok olyan dolgot elképzelni, ami a hiányosságaimat pótolná.

Igen, az emberek elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, ez igaz, és e nélkül nagy valószínűséggel már nem volnék.

De ahogy írtam, annyira kegyetlen érzés, amikor látom, hogy osztálytársaim - és persze a velem egyidősek - tudnak rendesen futni, egészségesek, kutya bajuk, jól néznek ki, én meg mint egy fekete bárány közöttük, egyes egyedül én vagyok akinek ennyi baj jutott ( no persze ez szűk értelemben igaz, láttam már nálam betegebb embert is). Félre értés ne essék, nem azt szeretném, ha bárkinek is hasonló baja legyen, hanem ellenkezőleg, se nekem, se másnak ne kelljen így élnie.

"Ez a megfelelési kényszer még mindig különösebb indok nélküli, mivel a kinézetről van szó. Értem én, alapvető, hogy szeretnél "átlagosan" kinézni, ez természetes – de az, hogy azon emészted magad éjjel-nappal, hogy "rosszul nézel ki", pláne ha nem tudsz mit tenni ellene, már tényleg indokolatlan, szerintem."

Nem feltétlenül indok nélküli ez a dolog, hiszen megannyi hátrányba ütközöm így. A mennyiség sem mindegy, ha csak az ujjaim lennének görbék ( persze akkor azon problémáznék, de talán nem ennyit, és nem ilyen mértékben) akkor azt mondom, vígan leélem életem, de így...

Legalább 1 szépnek, vagy egészségesnek mondható testrészem volna, de nincs. Gyakorlatilag egészségem sincs...

Aztán ott van az a bajom, hogy nem szeretem magam látni, mert tényleg nem szépségükről híresek ezek a betegségek.

Ezért ha tehetem inkább sötétben zuhanyzom, öltözöm át.

Strandot a mostani hangulatomban el sem tudok képzelni, ( szívszaggató volt már az is, amikor hallottam múltkor ahogyan osztálytársaim éppen hétvégi strand programjukat beszélték meg, és rögtön beugrott, hogy ők úgy néznek ki ahogyan kell, én meg... és hirtelen azon találtam magam hogy lemeredtem, moccanni sem tudtam, és csak bámultam, aztán volt egy másik eset,egyik fiú oszt. társam tesi órán elkezdett félmeztelenül rohangálni /én felmentett vagyok tesiből/ és csak néztem ki a fejemből, szólni nem tudtam semmi, se kép se hang, szóval elég egy pillanat, egy kép, ami emlékeztet másságomra - ha éppen nem azon rágódom - és vigyoriból olyan szomorú tudok lenni 2 másodperc alatt, hogy az hihetetlen ) papucsban is egyre kevésbé mászkálok, mert nem akarom látni hogy milyen.

Állandóan elbambulok, sokszor úgy találom magam, hogy csak lesek ki a fejemből, és osztálytársaim már vagy ötödjére szólnak, hogy "hahhóó, itt vagy?". Egyszerűen nem tudok figyelni, mert ez jár a fejemben, még akkor is, amikor a hobbimmal, a fotózással foglalkozok, mostanában fotózás közben is ez a dolog aggaszt.

Egyébként más iránt ilyen szempontból nyitott vagyok: ha valaki odajönne hozzám az utcán, vagy bárhol, hogy nekem mi miért van így, stb, szívesen elmagyaráznám neki, nem zavarnám el, nem problémáznék neki, sőt, meg köszönném, hogy bámulás helyett inkább megkérdezte a problémámat, ezt értékelném.

Bár a legjobb mégis az volna, ha nem volna szükségem ilyenekre, hanem élhetném én is ugyanúgy az életem, egészségesen, mint mások...

Még egyszer: nagyon szépen köszönöm válaszod, örülök hogy írtál.

Nos.. egy kicsit talán jobban vagyok, mint múltkorában...

A március-június időszak számomra pokoli volt, éjjel nappal ez a dolog járt eszemben. Végül beszéltem szüleimmel, mert nem bírtam tovább, teljesen ki voltam borulva, úgy éreztem ha nem mondom el, akkor szétrobban a fejem. Bár ekkor értek kisebb-nagyobb csalódások, rossz dolgok, de ezeken nagyjából túl tudtam tenni.

- Végül is elmentünk pszichológushoz, azóta 2 hetente járok oda, jólesik beszélgetni a problémámról, s sok biztatást kapok másoktól is, akik erről tudnak.

- Elhatároztam a nyár elején, hogy amikor csak tudok, elmegyek biciklizni, ezzel elterelvén figyelmem a bajomról is még erősítem is lábaimat, és valóban: jobb volt a biciklizés közben, hiszen nem azon agyaltam, így utána azért jobban szoktam érezni magam.

- Több, mint 1 év után tegnap pedig sikerült újra kimennem a strandra, bár nagyon nehéz volt, és amennyire csak tudtam, azért megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy ne nagyon legyek középpontban, hogy lehetőleg minél kevesebb szem akadjon meg rajtam... de jól tudtam érezni magam egy kicsit még így is. Igaz, volt 1-2 pillanatom, amikor egy kicsit rosszabbra fordult a kedvem, de ez csak rövid ideig volt jelen.

Tudom hogy nagy része rajtam múlik, hogy elfogadom magam avagy sem, de a környezetemben élők hozzáállása is sokat jelent...