Kamasz fiúk! Hogyan tudtátok elfogadni önmagatokat, ha valami súlyosabb testi hibátok van, amit nem lehet műtéttel sem korrigálni? 16/F

"Amúgy mindenkinek van hibája, neked ez a másiknak meg az."

Nos ez igaz, hogy senki sem tökéletes, na de a bibi ott van, hogy nem egy kis probléma van (mint általában a többségnek), vagy nem csak maga a dongaláb, ami már önmagában is elég kellemetlen dolog, hanem

ez mellé annyi hiba társult, hogy az vmi elképesztő, percekig tudom sorolni őket. Nem sajnáltatás céljából írom ezt, hanem mert így van. S ez bánt nagyon, hogy nekem jutott egy rakatnyi, más meg (szerencsére, isten ments, hogy ilyen baja legyen bárkinek is) "megússza" egy orrsövényferdüléssel, vagy enyhébb betegséggel.

És itt jön az eleje megint az egésznek, maga a "miért" kérdések halmaza, amivel nem megyek semmire, de mindig ott van.

Persze, így is megtalálom a szépet az életben ( sőt, erre kifejezetten figyelek), csak a betegségeim eleve lehetetlenné teszik azt, hogy én is ugyanolyan teljes életet éljek, mint egészséges társaim.

"tulajdonképp nem is értem, mi bajod van, ha mindenki szeret téged a környezetedben"

Óh, hát persze, ennyi erővel még köszönetet is mondhatnék azért, hogy dongalábam ( és egyéb más bajom) van. Hurrá.

Csak bele kell gondolni hogy milyen ezzel együtt élni, (milyen magadat látni tükörben, s maga a tudat, hogy ezen az Isten sem segíthet) mindjárt világossá válik, hogy miért rinyálok ezen.

Az 1 dolog, hogy a környezetemben élők elfogadnak. De az már más tészta hogy magam el tudom e fogadni vagy sem, és itt a bibi, mert nem hiszem, hogy bárki is örömmel fogadná saját testén ezeket a hibákat.

Köszönöm segítségeteket.

Tudjátok, sokan azt hiszik, hogy a társadalom nem fogad el.

Többségében elfogad, sőt, (eddig, hál'istennek,hogy el ne kiabáljam) nagyon is jól fogadja a helyzetem.

Éppen emiatt sokak nem értik hogy miért vagyok mégis szomorú - melyet mostanában egyre többen észre vesznek rajtam, osztálytársaim jó része már kérdezte hogy mi a baj, pedig egy szót sem mondtam nekik, hogy bármi bajom volna. Egyszerűen észre vették.

Elmondtam nekik, hogy mi a bajom, felsoroltam, hogy mivel kell éljek.

Azt mondták így szeretnek, így ahogy vagyok.

Örömömben majdnem elsírtam magam.

Ettől függetlenül azonban saját magam észreveszem, hogy egyre inkább belemélyedek ebbe a problémába. Kívülről általában vidámnak látszom, de belülről akkor is sírok.

És mostanában szinte napról napra többet gondolkodok ezen, most már ez jár a fejemben, ha csak van egy szabad percem is, ha eszek, ha fürdök. Ez utóbbi esetében eljutottam arra a pontra, hogy ha lehet, inkább leoltott villany mellett - magyarul sötétben - fürdök/zuhanyzok.

Nem szeretem magam látni ruha nélkül.

S mostanában egyre többet sírok - ha ciki, ha nem egy fiútól.

Olyan rossz abban a tudatban élni, hogy ez sosem lesz jobb. Hogy ezek többségét már műtéttel sem lehet javítani.

S felmerültek bennem a jövővel kapcsolatos kérdések is, hiszen ez nem kis mértékben kihat majd a jövőmre is.

Ezektől pedig még jobban elszomorodtam.

Tudom hogy nem kéne rajta rágódnom, hiszen nem tehetek ellene, mégis állandóan ez foglalkoztat.