Üresnek érzem az életem, üresnek érzem magamat, talán nem érdemlem meg az életet, talán meg kellene halnom, nem tudom mit tegyek?

Amit leírtatok mind szép és jó, és tisztában is vagyok vele, és köszönöm a kommenteket.

Bizonyára egy társ sokat javítana a nagyon mély állapotomon, de ilyen lelki állapotban nem nagyon lehet párt találni, sugárzik rólam, hogy megteszem a napi teendőimet (és itt nincs szó lustaságról, mert sokat dolgozom), de bánatos vagyok, és levert, és kedvtelen és megfásult, miközben ezzel szemben volt olyan korszakom mikor egy életvidám, huncut és csajozósabb srác voltam, és nem szedtem fel a csajokat tucatjára de ha volt párom neki mindent megadtam és más lányok irigyeltek is tőle. Ez nem hencegés, mert ez a múlt, most a kutyának sem kellek, és úgy érzem magam mint egy szellem az emberek között, mintha tudomást sem vennének rólam, de sokszor érzem, hogy egymásról sem, és azt is, hogy ha kellek is, akkor is csak azért, hogy kihasználjanak az adott helyzetben, és miután megkapták tőlem amit akartak, már nem kellek, és elhanyagolnak. Ha adok magamból akkor legtöbbször semmit vagy csak minimálisat kapok vissza azt is csak egy ideig, aztán nem kellek senkinek.

Nem találok olyan párt magamnak, aki tényleg hasonló értékrendű lenne mint én és hasonló gondolkodású, nem profitorientált életet él, és nem csak azt nézi amim van ami rajtam van ami a zsebemben vagy a bankszámlámon van, hanem azt is, pontosabban jó lenne ha csak azt nézné aki én vagyok, testben és lélekben. Ráadásul nehezíti a helyzetet, hogy nem akarok olyan párt, aki nem tetszik külsőre és belsőre egyszerre. Lehetne olyan párom, akinek tetszem és nem bánná, ha több lenne köztünk haverságon túl, de én nem akarom mert nem vonzódom hozzá, aki meg vonzó számomra annak meg én nem kellek. Tudom ez folyamatos probléma mindenkinél, és ezt nem nyafogásnak szánom ez tény, nem kitalálom hanem tapasztalom.

Ismerem magam, és tudom, hogy nekem a cél az életben egy család lenen és nyugalom, nem harácsolás, nem pénzgyűjtés, hanem nyugodt családi légkör, feleség aki szép és jóságos és szeret, és egy vagy két gyerek akiket felnevelhetek és büszke lehetek rájuk. Lassan 30 vagyok és ezeknek a dolgoknak még a nyoma sem látszik az életemben és félek, hogy már nem is fog eljönni ez az egész és csak álom marad. :(

Karrierbn próbáltam megtalálni az örömömet egy ideig, de belefáradtam, értelmetlen haszonszerzés, és használhatatlan dolgok, csak azért tanulni és dolgozni hogy mégtöbb és mégtöbb pénzt keressek, vagy még magasabb befolyásom/hatalmam legyen stb.. nekem ez nem kell, nem vágyom rá, csak zavarna és nem is elégíti ki a lelki békémet. Nekem nyugalom kell, és valami olyasmire vágyok amit régen megtehettek az emberek, hogy egy jó nagy területen élhettek, kis földdel és erdőrésszel, patakkal, réttel stb. ahol senki nem háborgatta őket. Volt minden ami kell és semmi felesleges dolog. Egy idillt hajtok lélekben magamban, ami talán már nem létezik és soha nem is fog újra létezni. Ha valaki látta a "Farm ahol élünk" c. sorozatot az tudja miről beszélek. Az a világ már elmúlt, de még hasonló nyugodt és békés életet sem lehet már élni ebben a világban! Ezért írtam, hogy úgy érzem a civilizáció satuba szorít és lassan de biztosan megfojt. Persze ez idilli világképem sem ér semmit társ nélkül, család nélkül, mert egyedül ott is megbolondulnék! :(

A jelenlegi családom szeret és az élet velük/köztük jónak mondható, mármint nem lelki értelemben, hanem csúnyán mondva "vegetálás" szinten. Mindneki dolgozik/vagy tanul, pénzt hoz haza mindneki, együtt élünk és mindneki kiveszi a részét a dolgokból, de az emberi kapcsolatok otthon eléggé furák. Már gyerekkorom óta nagy szigorban élek, és sokmindenbe beleszólta a családom. A döntéseim és az életutam is ennek megfelelően alakult. Szeretem a családom, de sokszor azt kívánom bárcsak ne lenne családom és teljesen előröl kezdhetnék mindent egy tiszta lappal, és ne kellene megfelelnem senkinek csak magamnak és esetleg egy nőnek aki a párom. Egész életemben megfelelési kényszer volt bennem! Megfelelni Apámnak, anyámnak, és mindenkinek a családban, a tanáraimnak, a barátaimnak, a barátnőmnek, és az egész világnak, minden nőnek és férfinak akit csak megismerek vagy akivel találkozom, meg akarok felelni, és legalább annyira jó lenni mint mások, vagy arra törekedni hogy még jobb legyen. Ez folyamatosan frusztrál, és emiatt is vagyok néha magam alatt, mert magamat mindenkinél rosszabbnak érzem, csúnyábbnak, kevesebbnek, butábbnak és értéktelenebbnek, unalmasabbnak és gyengébbnek.

Ezek a problémák sodortak ilyen lelki állapotban és ahogy mondtam, ezt csak az tudja aki hasonló helyzetben él/élt mind én. Élek és jól vagyok és egészségesen és külső szempontból egy egészséges élőlény vagyok, de lelki értelemben üres és szomorú. A belső értékeimet nem tudom odaadni senkinek és nem tudok kivirágozni mert erre senki nem tart igényt, senkit nem érdekel, hogy vagyok vagy sem, vagy hogy mit tudok, ki vagyok és milyen vagyok. :(