Hogyan tudnék segíteni magamon? Túl fiatal vagyok még a depresszióhoz!

Ez most hosszú lesz, de úgy érzem, valahova le kell írnom, hátha tudna segíteni valaki.

14 éves lány vagyok, sokan mondják, hogy a koromhoz képest elég érett (és ezt én is érzem). Elég sok problémám van. Utálom magamat és ez miatt nem tudok társaságban lenni. Suliban amikor ki kell menni az udvarra, ahol az egész iskola kint van, mindig megpróbálok megmenekülni ez alól, hogy ne kelljen mások előtt mutatkoznom. A személyiségemmel nincsen olyan nagy baj, inkább a külsőmmel. Lehet, hogy sablon szöveg, de olyan szeretnék lenni, mint a "menő" lányok. Nagyon szeretnék sok barátot, akikkel tudok úgy beszélni, hogy meg is bízhatok bennük. Volt 3 évig egy legjobb barátnőm, de ő azért hagyott el, mert azt mondtam neki, hogy azért, mert ő utálja a másik lányt akit én meg szerettem, néha-néha vele is leszek. Azóta próbáltam vele megbeszélni, de hozzám se szól. Most csak olyan haverjaim vannak, akiknek hiába mondom el a problémáimat, annyit vágnak rá, hogy "oké", vagy akármit mondok nekik, ennyire érdeklik. Én meg adok nekik tanácsokat amikor szomorúak vagy valami bajuk van. Ha nem is lennék híres, legalább lennének igaz barátaim, akiket én is érdeklek. Ha azzal a 3-4 haverommal vagyok, akkor is én szorulok a háttérbe, és nekik is csak arra vagyok jó, hogy vigyek nekik pénzt és beüljünk éttermekbe.. A nővérem akármilyen társaságba kerül be, mindig nagyon híres ott. Minden fiú próbál vele beszélni és egy csomóan vallanak neki szerelmet, ő meg csak elküldi őket. Én meg mit meg nem adnék ilyen emberekért! :( Semmi önbizalmam sincs. Lehet, hogy azért vagyok ilyen téren, mert kb. 5. óta a fiúkkal csak haveriasan beszéltem, és szinte csak hülyéskedtem velük, míg a menő lányok nem nagyon beszéltek velük, most meg értük van mindegyik fiú oda. Most próbálkozok kicsit nőiesebbé válni a szemükbe, de ez annyira hatásos, hogy nekem a reggeli köszönés az nem "szia", mint a többi lánynak, hanem "csá". Most lettem 8.-os, és a társaság miatt már mindig azt mondom, hogy "de jó, már csak 1 évet kell kibírnom". De tudom, hogy nem mondanám ezt, ha lennének olyan emberek, akikért itt maradnék. Ez az év szörnyű volt számomra, nyáron eltört a lábam és meg kellett műteni, emiatt senkivel nem mehettem ki. A "barátaim" azt mondták, hogy jönnek majd látogatni minden héten. Egyik nap rámírt Facebookon, hogy mi van velem. Írtam neki, hogy ugyanúgy vagyok, és hogy vele mi van, erre azt írja, hogy ma fog átmenni az egyik osztálytársunkhoz. Ezzel nagyon megbántott. A másik pedig kb. 2-szer hívott fel egész nyár alatt, de akkor is csak a problémáit adta ki nekem, amiben segítettem neki, de amikor én beszéltem az enyéimről, arra az volt a válasz, hogy "az szar". Ezen a nyáron felépítettem egy álomvilágot ezek a szituációk miatt, és már ott tartok, hogy 1 órám sem telik el anélkül, hogy ne gondolnék a kitalált barátaimra. Akárhol vagyok, mindig el kezdek gondolkodni. Amikor felkelek, amikor suliban vagyok, amikor TV-zek, amikor elalszok. Egyszerűen már kezdek beleőrülni. Arra is gondoltam, hogy pszichológushoz is el kéne mennem, de nagyon zárkózott vagyok, és a szüleimnek nem szeretném elmondani, de anélkül meg nem tudnék menni. Esetleg ha valaki adna valami ötletet, vagy aki volt hasonló helyzetben és írna, nagyon megköszönném! :(