Ez normális a kamaszkorban? Vagy nincs nagyon köze hozzá? Mit tegyek, normális ez egyáltalán?
Álmodozó típus vagyok. Szeretek mindig, szinte állandóan szomorú történetekre gondolni. Amiben sok a fájdalom, a betegség, a rossz sors, a szenvedés. Írok is egy könyvet ami egy kisfiú és családja életéről szól. És nem sorban írom (hisz sorozat), hanem egy könyvön belül, egy ilyen szenvedéssel teli, szomorú történetet, amiben sokat sírnak, elhanyagolják a fiukat a szülők, de aztán minden rendbe fog jönni, de valahogy élvezem az ilyeneket leírni, szavakba önteni.
Nem tudom miért van ez, de mindent megteszek azért, hogy át tudjam érezni annak a kisfiúnak a lelki gyötrődését, a fájdalmait, akár még magamnak is hajlandó vagyok fájdalmakat okozni, nagyon is erőset - de természetesen balesetmenteseket. Nem érfelvágásról és hasonlókról van szó.
Sokat gondolkozom ezen, a történeteken is. Magányos, visszahúzódó típus vagyok, nincs sok barátom, egyedül érzem magam, eléggé gyakran. Gondoltam már arra, hogy emiatt lehet. Voltam már sokszor depressziós, például kisebb koromban összeharapdáltam magam (de ez nem olyan rég is előfordult) ha ideges/dühös voltam. Ezt én nagyon betegesnek tartottam, a nővérem egyszer meglátott egy harapásnyomot a kezemen, és nagyon megrémült.
Ez beteges vagy esetleg nem normális, hogy ilyet/ilyeneket csinálok? Értem ezt nagyobb részben a kisfiús történetre?
A szüleimnek nem merem elmondani ezeket, mert félek attól, hogy mit fognak szólni.
Köszönöm előre is, hogy segítetek, és hálás lennék az érthető, nem túlbonyolított válaszokért!
Egy 12 éves Lány
válasza:Hát eléggé önmarcangoló, mazochista tipus vagy. Egy bizonyos mértékig normális, de amit leirtál az egy kicsit sok. Szerintem mindenképpen beszélj róla a szüleiddel, ők többet tudnak segiteni mint mi itt egy netes oldalon. És néhány jótanács: hallgass vidám zenét, nézz humoros filmeket, menj emberek közé, ismerkedj, társalogj, és nyiss egy kicsit a külvilág felé.
Mert lehet hogy durván hangzik de az álomvilágba csak elveszni birsz. 16/L
Mondom:
Nem nagyon tudok barátkozni senkivel sem. Visszahúzódó típus vagyok, nem nagyon foglalkoznak velem azok sem akiket a barátaimnak tartok.
Már a vicces dolgokat sem szeretem nagyon, és kezdem azt hinni, hogy lelki beteg vagyok. A vicces filmeket nem nagyon, de ha olyan hangulatomban vagyok, igazán vidám és boldog tudok lenni.
De van ilyen része is. És a szüleim lehet hogy valami rosszat fognak szólni ha elmondom nekik :(
Jómagam is ilyen kamasz voltam, jelenleg közel 30 éves nő vagyok :-)
Túlélhető időszak. de azt gondolom, én elvesztem volna, ha annakidején nem megyek másik városba továbbtanulni. ott kénytelen voltam kicsit nyitottabb, barátkozóbb lenni. a kolesz sokat segített ebben :-) a mai napig is gondjaim vannak kapcsolatteremtés terén, de akkori önmagamhoz képest ég és föld :-) nekem is mondták, hogy barátkozzak, meg bulizzak. de nem az atípus vagyok. képzeld el, hogy engem a szüleim KÜLDTEK bulizni, hogy mozduljak már ki végre :-DDD vannak ilyen maguknak való emberek, mint mi és ez bizonyos mértékig normális, de ügylej rá, hogy ne ess túlzásba és az alapvető emberi kapcsolatokat tartsd fenn azért :-) Szeretettel üdvözöl: egy Édesanya :-)
Tudom, van akivel jóban vagyok és megértem magam. :)
És köszi :)
válasza:1.teljesen fölsöelges azzal foglalkoznod, mi normális és mi nem
2.a legtöbb ember ezt nem tartja normálisnak, mert kevesen élnek át ilyesmiket, ezért hülyeségeket fognak írkálni
3.érzékeny ember vagy, ami egyrészt természetes, ugyanis kamaszkorban kicsit megindulnak a hormonok, és az embert érdekelni kezdi a párkapcsolat, a barátok, midnenféle szociális kapcsolat, érzelmek, stb.
4.sokszor ezek az érzelmek nagyon hevesek, és felgyűlnek az emberben. ezeket meg kell tanulni levezetni. egyesek társaságon keresztül próbálják levezetni, de valójábanaz csak figyelemelterelés, a bulizás nem oldja meg a problémákat, attól még ugyanott maradnak a tudatalattiban.
ezért fordulsz önpusztításhoz, mint pl harapdálás, egyesek vagdossák, ütik magukat, mások meg kifeléfordulók és másokat bántanak...
ebben nincs semmi bonyolult nincs benned hiba, teljesen jól működsz, csak tele vagy feszültséggel, érzékeny ember vagy, ezért sok törődésre lenne szükséged (mint a mai fiatalok nagy részének, amit sajnos senkitől sem kapnak meg). ezért nem hibásak a barátaid, mert ők lehet hogy kevésbé érzékenyek, vagy őket is lefoglalja a saját problémájuk. szerintem ha megpróbálsz neten ismerkedni új emberekkel, idővel lesznek barátaid, ott könnyen feloldódik az ember, még ha személyesen félénk is. viszont ha egyáltlaán nem kezdesz ismerkedni, akkor valsózínűleg sokáig fog tartani ez az önpusztító állapot, és nem lesz olyan ember melletted, aki foglalkozna vele.
a szüleidenk lehet hogy nem kellene elmondani, mert csak pszichológushoz vinnének, vagy hülyeségekkel tömnék a fejed. az a szülő aki nem törődik a gyerekével általában nem a megértésről híres. talán egy idősebb barát tanácsát kellene kérned, főképp olyanokét aki kvoltak hasonló helyzetben, és sikerült megoldaniuk.
sok szerencsét
Az, hogy most magányosnak érzed magad, majd változni fog. Nem lehet, hogy azért is vagy szomorú, mert túl beleéled magad abba, amit írsz?
Az nincs rendben hogy fájdalmat okozol magadnak!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!