Ez normális a kamaszkorban? Vagy nincs nagyon köze hozzá? Mit tegyek, normális ez egyáltalán?

Álmodozó típus vagyok. Szeretek mindig, szinte állandóan szomorú történetekre gondolni. Amiben sok a fájdalom, a betegség, a rossz sors, a szenvedés. Írok is egy könyvet ami egy kisfiú és családja életéről szól. És nem sorban írom (hisz sorozat), hanem egy könyvön belül, egy ilyen szenvedéssel teli, szomorú történetet, amiben sokat sírnak, elhanyagolják a fiukat a szülők, de aztán minden rendbe fog jönni, de valahogy élvezem az ilyeneket leírni, szavakba önteni.

Nem tudom miért van ez, de mindent megteszek azért, hogy át tudjam érezni annak a kisfiúnak a lelki gyötrődését, a fájdalmait, akár még magamnak is hajlandó vagyok fájdalmakat okozni, nagyon is erőset - de természetesen balesetmenteseket. Nem érfelvágásról és hasonlókról van szó.

Sokat gondolkozom ezen, a történeteken is. Magányos, visszahúzódó típus vagyok, nincs sok barátom, egyedül érzem magam, eléggé gyakran. Gondoltam már arra, hogy emiatt lehet. Voltam már sokszor depressziós, például kisebb koromban összeharapdáltam magam (de ez nem olyan rég is előfordult) ha ideges/dühös voltam. Ezt én nagyon betegesnek tartottam, a nővérem egyszer meglátott egy harapásnyomot a kezemen, és nagyon megrémült.

Ez beteges vagy esetleg nem normális, hogy ilyet/ilyeneket csinálok? Értem ezt nagyobb részben a kisfiús történetre?

A szüleimnek nem merem elmondani ezeket, mert félek attól, hogy mit fognak szólni.

Köszönöm előre is, hogy segítetek, és hálás lennék az érthető, nem túlbonyolított válaszokért!

Egy 12 éves Lány