Volt valaki ilyen helyzetben már?

Vannak ismerőseim a neten, együtt játszunk, beszélgetünk személyes dolgokról, de én nem merek találkozni senkivel, nem lenne személyesen semmi téma, beégnék előtte valahogyan, és hasonlók nyomják a szívem...

Rengeteget vagyok depressziós - régi szerelmi okból, amit már rég el felejtettem, de néha mégis előjön -, önbecsülésem 0, nem vagyok benne biztos, hogy a másik fél is olyan jó társaságnak tart, mint én őt, így elmegy a kedvem az egésztől.

Szinte mindig itthon ülök, még most is egész nyáron, haverokat/barátokat én nem szeretnék szerezni ebben a városban, mert sajnos az itteni emberek, akiket valamilyen szinten ismerek, sem emberi viselkedésükben, sem gondolkodásukban nem felelnek meg az igényeimnek.

Ha álmodok valami olyat ami számomra kikapcsolódás, szórakozás lenne, napokig benne van a fejemben és emiatt rosszul érzem magam, hogy nem tudok mit tenni.

Még ha találkoznék is valakivel, amíg csak tervben van, addig idegeskedés lenne, és talán le is mondanám. Ha várakozás nélkül egyszer csak ott teremnék valamivel jobb lenne.

Én nem akarok diszkóba járni, bulizni, koncertekre járni, csak néhány emberi kapcsolatra lenne szükségem, akikkel lehet bármit csinálni. Mostanában már új kapcsolatokra sem tudok szert tenni, egyszerűen nem érdekelnek az emberek, akiket az elején említettem, őket már évek óta ismerem - tudom neten, és tisztában vagyok vele, hogy ez nem igazi élet.

Attól félek felnőtt koromban egyedül maradok, félni fogok még jobban az emberektől, és örök magányban, stresszben élem le az életem, vagy addigra esetleg öngyilkos lennék, ami már nem egyszer megfordult a fejemben.

Lehet, hogy értelmetlen volt ezért kérdést feltenni, de bízom benne, hogy valaki tud néhány biztató szót írni, ha nem is, hát legalább kiírtam magamból...