Valaki érez még ilyet rajtam kívül? (lentebb kifejtem bővebben)

Ha tudnék szociálisabban viselkedni, akkor nem is lennék ebben a helyzetben, szerintem. Valamiért nagyon nehezemre esnek a hétköznapi dolgok, amik a normális emberek számára ösztönösen jönnek. Számomra az is furcsa, amikor 2 idegen találkozik az utcán, és csak úgy elkezdenek beszélgetni.

Nem várok csodára, és nem okolok senkit, csak egy kis enyhülésre vágyok, mert a "rosszabb napok" egyre csak rosszabbak, és félek, hogy ez valamilyen idegösszeomlást fog okozni előbb-utóbb.

Próbáltam már "lelkisegély" weboldalakat, de az is csak eleinte segített, később visszajutottam ugyan arra a szintre.

Valóban nem vagyok testi fogyatékos, de az teljesen más szerintem. Úgy értem, arról nem tehet senki, és változtatni sem lehet rajta. Én viszont változhattam volna, de valamiért nem voltam rá soha képes. És ez borzasztó érzés, hidd el. Vakon, vagy fogyatékosan lehet teljes életet élni, mert ez hozzáállás kérdése. Viszont az én életem sosem volt teljes és nem tudom, hogy lehet-e valaha. Most nem mondom ki, hogy szívesebben lennék testi fogyatékos, mint lelki, mert biztosan sokan sértőnek éreznék. Viszont valahol legbelül úgy érzem, hogy azt könnyebb volna elviselnem.

Kedves utolsó!

Neked még nem kell aggódnod 14 évesen szerintem. Bőven van még időd, de próbálj tudatosan élni és nyitni az emberek felé, mert ez lesz életed legfontosabb lépése. Ha megléped, nem fog annak tűnni, de én nem léptem meg, és mondhatom, hogy visszatekintve a múltamra semmi más nem számít lényegében. SEMMI! Minden más döntésem jelentéktelen emellett.

Szóval bármennyire is nehezedre esik nyitni, az a helyes út, meg kell tenned. Nem szeretném, ha a sorsomra jutnál, de szerintem nem is valószínű, hogy így lesz.;)

Legyen boldog életed.