Mit mondjak anyáméknak, hogy IGAZÁN megijedjenek, hogy nem lesznek unokáik?

Énrám egész életem során rámtelepedtek a szüleim, kifejezettem anyám, apám meg mondjuk úgy, szótlanul nézte. Minden meg volt csinálva helyettem, az érzelmi zsarolásban is jeleskedtek állandóan, gyerek fejjel persze ezt nem látja át az ember, ki van nekik szolgáltatva, saját magát hibáztatja a dolgokért. Mindezt most, hogy 25 évesen elmondtam nekik már több alkalommal, egyedül apámon látok olyasmit, hogy legalább próbálna megérteni dolgokat, anyám mindig csak zokog, és tényleg nem érti a nem kis felelősségét abban, hogy ilyen szinten gátlásos lettem, mint most vagyok. Gondolok olyanra, hogy bárki idegennel nem tudok elbeszélgetni normálisan, akaratom ellenére iszonyú gátlások törnek rám. Társaságban nem tudok feloldódni, egyenesen a halálomon vagyok, pedig szeretném jól érezni magam.

Sokáig gyűlöltem őket ezért, és olyan gondolataim voltak, amiket le sem merek ide írni, még névtelenül sem. De azzal, hogy visszavágok, sajnos még inkább csak magamnak ártok. Nagy kérdés, hogy egyáltalán megérdemelnék-e, hiszen ők egyébként tényleg a legjobb hiszemben cselekedték, amit tettek, valóban értem dolgoztak, és hogy a törvény nem ismerete felment-e azok betartása alól. Én mégis azt mondom, ülj le velük beszélni - ez lesz a kemény, de bátor dolog, nem pedig az, hogy gyáva és értelmetlen módon bosszút állsz rajtuk, mivel jó eséllyel fogalmuk sem lesz róla, miért is kapják igazán.

Ha akarod, beszélhetünk erről priviben. 25/F