Irigy vagyok arra akinek van családja. Rossz vagyok?

Azéert ez is elég buta és irigy általános1ítás, hogy aki feltesz magáról és a családjáról képeket annál valami nem stimmel. Én is felszoktam magunkról, a kutyusunkról, mert igenis boldogok vagyunk és ezt megosztom a barátaimmal. Aki meg irigykedik? Hadd tegye...

Testvéred már nem lesz, de barátnőid még lehetnek, akikkel együtt töltitek az időt, amikor kisgyerekeitek vannak. Majd lesz neked is párod, családod, mindennek eljön a maga ideje. Egyébként meg minden élethelyzetnek megvan a maga szépsége is, nehézsége is. Most élvezd azokat a dolgokat, amiket majd nem tehetsz meg, ha egy családról kell gondoskodnod.

Mondanék egy példát erre a kirakatboldogságra: aki igazán gazdag, az eredeti Louis Vuitton táskát hord, de nem az LV-logókkal telinyomtatottat, hanem sima kockásat, vagy egyszínűt. Aki jómódú, de nem gazdag, na azok veszik az LV-logós táskát. És végül a lakótelepi, kifejezetten rossz körülmények között élők kimennek a Józsefvárosi piacra ês megveszik nyolcezerért a hamisított Louis Vuittont... ugye érted a példát? Aki mindig gondosan ügyel arra, hogy gazdagnak/boldognak/akárminek higyjék őt a kívülállók, az valójában szerepet játszik, a valódi érzéseket/értékeket nem hirdeti az ember, csak csendben elvan a maga kis világában.

Ne legyél elkeseredve és egyáltalán nem vagy rossz ember. Én 22 éves vagyok,van 1 kislányom és 36 hetes terhes vagyok a másodikkal. Barátommal pedig jegyben járunk. Hidd el,hogy akármilyen boldognak is látszunk nem mindig vagyunk ám azok. Persze,mi is eljárunk erre-arra meg más anyukákkal találkozunk stb,de ez nem csak ebből áll. Hétvégén én is kimozdultam barátnőimmel és elmentünk wellnes-ezni gyerekek és apukák nélkül. És piszkosul élveztük,hogy nem voltak velünk gyerekek. Pihennünk kellet. Az enyém állandóan ordít. Minden nap,minden órájában. És őszíntén szólva megőrülök tőle. Van,hogy nem bírom tovább. Kirohanok a szobából,becsapom az ajtót és hagyom ordítani. Rossz anya vagyok? És tudod bűntudatom van. Szörnyű büntudatom,mert amióta csak az eszemet tudom családra vágytam. Most van 1 és nemsokára lesz még egy gyönyörű lányom,de már most megőrülök ettől az egytől is. És úgy érzem,mintha semmi érzékem nem lenne a gyerekekhez. De lényeg a lényeg,hogy nehogy azt hidd,hogy az ő életük vagy a mienk fenékig tejfel,mert nem az. És a facebook-os videókon meg képeken nem ez tükröződik nálam se,hogy ez milyen piszkosul nehéz és,hogy kész roncs vagyok. És tudod én rád vagyok irigy. Hogy tudsz tanulni,karriert csinálni,bulizni,barátkozni és nem vagy időpothoz kötve,mert etetni kell,fürdetni,altatni,pelusozni,sétálni stb. Utólag már én is bánom,hogy ilyen fiatalon eldobtam az életem. És félre ne érts,mert már nem bírnék élni a lányom és a párom nélkül,de,ha tudnám,hogy ez vár rám még lehet,hogy a babával/babákkal vártam volna még pár évet. :)