Nem tudom felfogni, hogy meghalt az apukám, vagy csak azt jelenti, hogy erős vagyok? 15L

Azért nem érzel még semmit, mert a gyász feldolgozása a lelked mélyén még el sem kezdődött igazán.

A legelső szakaszban vagy még, ami a tagadás szaka. Ilyenkor a gyászoló próbál kapaszkodókat keresni, letagadja önmaga előtt a tényeket, hogy ne kelljen szembesülnie a fájdalommal.

A következő szakasz az lesz, amikor már magadat se tudod majd "becsapni" azzal, hogy édesapád csak külföldön van, hanem kénytelen leszel szembenézni azzal, hogy ő már nincs itt.

Az ezutáni szakasza a gyásznak a legnehezebb. Mindenki más és más formában dolgozza fel a veszteséget. Ez eltarthat egy évig is. Fájdalmas dolog elfogadni a tényeket, és megérteni, hogy mostantól ő már nincs.

A gyász következő szakasza már az elhunyt nélküli élet megtervezése, kigondolása annak, hogy hogyan tovább.

Az illető elvesztésének fájdalma még ekkor is égető marad, de már van egy fény az alagút végén, mert ekkorra már lesznek tervek, elgondolások a jövőt illetően.

A pszichológia szerint nagyvonalakban így néz ki a gyász feldolgozása.

Csak annyit tudok ajánlani, hogy a hitedet ne veszítsd el. A halál az élet természetes velejárója. Édesapád számára elérkezett az út vége, és mennie kellett. Senki se élhet örökké, mégha ezren is imádkoznak érte. Inkább gondolj arra, hogy a Megváltó megkímélte attól, hogy fájdalomban, szenvedésben, vagy teljes kiszolgáltatottságban kelljen tovább élnie. Ezt biztos ő se akarta volna.

Van olyan, amikor a halál már inkább megkönnyebbülés.

Kívánom, hogy sikerüljön minél előbb feldolgoznod a veszteséget.

Roppant érdekes a gyász.

Édesapám egy szerda estén halt meg, másnap reggel mikor mentünk a kórházba a cuccaiért, beszélgettünk az időjárásról, a munkáról...de arról, hogy mi is történt, arról nem. És nem azért mert kerültük a témát. Beszéltük is, hogy milyen érdekes, hogy mindenről beszélgetünk, csak épp apáról nem.

Azon a héten vasárnap hallottam egy szirénázó mentőt. Összeszurult a gyomrom, hogy csak nem tán apával lett valami, és szállítják át valahova.

Ez 14 éve volt. Egyszer nem beszéltem az érzéseimről senkinek, egyszer láttak csak sírni miatta, viszont mikor itt az oldalon ilyen kérdést olvasok, mindig bekönnyezik a szemem a mai napig is.

Rengetegszer elgondolkoztam már én is, hogy ennyire érzéketlen lennék, hogy nem sírtam egyszer sem egy igazán nagyot édesapám halála miatt, vagy nem tudom felfogni még így 14 év után sem teljesen?

Hozzátéve, hogy egy jóbarátom halálakor elég sokat sirdogáltam.

Nem tudom, talán akkora a fájdalom, hogy az agy inkább blokkol?

Ha azt mondanák, hogy beszéljek az érzéseimről, nem tudnék mit mondani, viszont a világ végére is elmennék még gyalog is ha ott találkozhatnék vele legalább még egyszer.

Kedves 1.kommentelő!Sajnos tegnap hajnalban az én édesapám is elhunyt 44 évesen,fél év kínlódás után...sajnos számomra nagyon hirtelen jött ez a tragédia,mert igaz szegény pocsékul volt,de azt a családdal nem gondoltuk vna hogy ilyen korán elhagy...Igazából azért szólítottalak meg téged,mert ahogy olvastam a kommentedet,vmiért vmi megnyugvó érzés fogott meg. :) Mivel ez alig két napja történt,nem tudom hogy a későbbiekben hogy fogom ezt még feldolgozni.Eddig először egyszerűen nem tudtam elhinni,és szó szerint kikapcsolódtam...azután nagyon rosszul éreztem magamat,és sírtam.Most így másnap vmennyire elboldugolok,de amikor eszembe jut apu,ésés jobban visszaemlékezem,akkor megint elkapmegyek a fájdalom...esetleg ami "enyhítő"körülmény,hogy 6 éves korom óta nem éltem vele eggyütt,mert elvált anyámtól.így csak évente kb.4-5 hetet voltunk eggyütt.

16/f