Hogy legyek újra a régi?

ez elég bonyolult, és nagyon hülyeségnek tűnik szerintem, de én mégis sokat szenvedek miatta.. sőt folyamatosan..

általános 8.-ig így utólag visszagondolva szinte felhőtlenül boldog voltam(persze amikor ott voltam akkor, akkor nem tűnt így, de így a mostani helyzethez képest igen), volt 2 nagyon jó barátnőm, osztálytársak voltunk, és sokszor találkoztunk sulin kívül is, a szünetekben halálra röhögtük magunkat, sosem volt rosszkedvünk. Nem voltam menő, de mégis éreztem magam valakinek, mert voltak barátaim, akikkel mindig számíthattunk egymásra. Sosem tartottam magam túlságosan szépnek az osztálytársaim mellett, nem nagyon volt önbizalmam, félénk voltam a suliban(otthon nem), de úgy éreztem különleges vagyok, mert nem voltam olyan átlagos cicababa, vagy nagyszájú pasizós típus. Talpraesett voltam, nem voltam divatos, de próbáltam úgy öltözni, hogy jól is nézzen ki, de a saját stílusomban maradjak. Itthon is minden jó volt, hülyéskedtem a hugommal, megvoltam a szüleimmel, kitűnő voltam a suliban, szerettek a barátaim, jókedvem volt stb, egyszerűen így visszagondolva minden annyira jó volt..

de amikor 9. be mentem, a barátnőimtől külön kerültem, más suliba mentünk mind, és már csak sulin kívül tudjuk tartani a kapcsolatot. Az mostani osztályomban nincsenek igaz barátaim, még haverok is csak "gyengék", nem tudok önmagam lenni, úgy érzem senki nem ismer. Csendes vagyok, és visszahúzódó, alig beszélek, és az egyetlen lány, akivel még általánosban is egy osztályba jártunk, elnyom. Mindig beleköt abba, amit csinálok, lehord apró dolgokért, úgy viselkedik, mint az anyám, és 5 évesként kezel.. nagyon dühíté és bosszantó, de mivel én nem oylan típus vagyok, aki csak úgy visszavág, és megmondja a magáét, ezért csak tűröm, és már annyira belesüppedtem ebbe a helyzetbe, hogy már állandóan ilyenné váltam, ilyen beletörődővé, nem merem kimondani, amit valójában gondolok, inkább azt mondom, amit tudom, hogy hallani akarnak, teljesen visszafejlődtem, úgy érzem magam, mint egy 10 éves.. és a ha csak a suliban lenne ez, nem lenne akkora baj, de már itthon is így viselkedek, mert bemagyaráztam magamnak, hogy az az igazi énem(nem tudom hogy tudtam ezt elhinni magamról, és miért a többieknek próbáltam megfelelni)és hogy ha egyszer férjem lesz, akkor előtte sem fogok tudni megnyílni, és iylen leszek, mint a suliban, az idegenekkel, szóval miért is viselkedjek már itthon is úgy, mint régen, ha egyszer nem vagyok képes így viselkedni a suliban, a családomon kívül.. így lassan rámragadt a sulis félénkség, és már lassan apától is félek, nem merek vele beszélgetni, mert mindig bennem van, hogy rosszat mondok, vagy valami hülyeséget, és a hangom is teljesen elvékonyodik..:(

és nem bírok visszaváltozni vidámmá, nagyszájúbbá, talpraesetté..mert már annyira szerencsétlennek érzem magam..alig mosolygok, ezért még mogorvának is tűnök, és már csak ezért sem lesznek barátaim.. teljesen el vagyok keseredve..:(

esetleg nincs még valaki így? mit tehetnék?:S

és köszi szépen, aki végigolvasta..:) 17/L