Miért nincsennek barátaim? Miért vagyok magányos, akármit teszek? Kezdem megunni az életem.

Eddig bizakodó voltam. Ez a 6. sulim, most kerültem egyetemre, és sehol sem találtam magamnak barátokat. Haverokat igen, de az borzasztó felszínes volt, eddig sose találtam hasonló érdeklődésű embereket mint én. Nem vagyok valami ismerkedős (igazából részben ezeknek köszönhetően), de erőt szoktam venni magamon, és próbálom magam jókedvre deríteni, de most itt az egyetemen már ez egyáltalán nem megy. Mindenkit ugyanolyannak látok, senkivel sem tudok komolyabb dolgokról elbeszélgetni. Nem vagyok csúnya sem, buta sem. Tehát nem értem. Most nagy lelkesedéssel jöttem ide, hogy itt sok szép és okos emberrel fogok megismerkedni, de annyira elszomorodtam a mai nap, ahogy bent ültem az előadóban, és néztem a viselkedésüket. Sokáig emiatt lúzernek gondoltam magam, de mára már rájöttem, hogy közel sem vagyok az, meg a magabiztosságom is rendben van (bár már vannak olyan napjaim, amikor tényleg egy rakás szerencsétlenségnek gondolom magam, és kedvem sincs kilépni az ajtón). Egyre többször jutnak eszembe szomorú, vagy esetleg agresszív gondolatok, mert ez tehetetlen düh. De ezeket gyorsan rendezem, próbálok mindig jókedvű lenne. De a magányban ez nagyon nehéz, és úgy érzem önámító is picit (bár még mindig jobb ha szomorkodnék). De ez így olyan mint egy álomvilág. Szerintetek mi a baj? Különleges vagyok a környezetemben már úgy érzem. Pedig ezt a dolgot sose akartam érezni. Különlegesség = magányosság. A legtöbb esetben.