A magányos ember visszataszító? Mennyire lehet igaz szerinted ez az idézet?

Mekkora féreg ez az ember.:S

Amúgy, a magányos ember szerintem csak akkor taszító, ha nincs kibékülve a helyzetével, és ez látszik is rajta, és meg sem próbál változtatni, depressziós, másokon veri le a fájdalmát. Az ilyen embereket egy idő után a barátaik is elkerülik.

Szerintem minden ember ösztönösen vágyik a társaságra.

Ebből következik a véleményem:

A magányos ember egy átmeneti állapotban van. Abban az állapotban, amikor még nem találta meg a magához illő embereket. Amint ez megtörténik, az odaképzelt "fekélyek, büdös kis felhők, tábla" eltűnnek, mintha sosem is lettek volna ott.

Valaki nem azért visszataszító, mert magányos. Legfeljebb azért magányos, mert visszataszító. De mindig vannak emberek, akiknek mégsem az. Ezeket kell megtalálnia.

Ez a legnagyobb baromság, amit valaha olvastam magány témában. Útállom az írót.

A magány egy esetben taszító, mikor valaki annyira magányos és társaságra vágyik, hogy rádcuppan, és le se bírod vakarni magadról.

A magányt mindenki érzi időről-időre, ha csak nincs óriási haveri köre, hogy valakivel mindig legyen, nehogy elkezdjen gondolkodni.

Ez az üvegbura dolog hülyeség. Ha valaki antiszociális, akkor talán működik ez az esetlen hasonlat, de akkor sem teljességében.

Evolúciós ösztön. Egymagad gyenge vagy, ha sérülsz vagy eleve sérült vagy, a falka kilök, hogy ne gyengítsd, sodord veszélybe az állományt. Alacsonyabban fekvő értelmi képességűek előszeretettel gyakorolják ezt, bár tudatában nincsenek. Az, hogy ők felállítanak egy legtöbbször ürességről szóló sztenderdet, az benned ne okozon önértékelési zavarokat, az az ő sztenderdjük. Ha az ő szemükben nem vagy érték, az pont annyit jelent, hogy számukra nem vagy az. Nem többet, nem kevesebbet. Persze ezek általános dolgok, a személyed ismerete nélkül közelebbit, hasznosabbat nem lehet így mondani.

Feltehetőleg az értelmiség köreiből lesznek majd barátaid.