Ez valamilyen személyiséghasadásos betegség?

Bár az évek folyamán egyre inkább társaságibb ember lettem - magamhoz képest értendő a "társasági" szó -, mégis nagyon szeretek egyedül lenni, elgondolkozni.

Mindig van egy erős érdeklődési köröm (ahogy én hívom, mániám), és egy központja annak /például épületek, annak központja pedig a Kalifa torony - most nem az, de jelenlegivel sose szeretek példázni/.

Legfőképpen erről a mániámról gondolkozok el, de természetesen néha másról is.

Vagy egy történetet szövök. Például elmegyek a Kalifa-toronyba, ahol megszállok a hotelben, ott érdekes dolgok történnek, közben összebarátkozom egy arab csajjal, ill. megtetszik egy arab pasi. Aztán ezt a történetet újra és újra átgondolom, természetesen nem ugyanúgy, hanem variálgatom.

Máskor pedig a torony építéséről gondolkozom el, pl. elképzelek egy tudatlan embert (nincs neme, neve, kinézete, életkora...), és mintha neki mesélném, ő meg kérdezne.

Néha úgymond "hülyülök", és akkor nevetek magamról. Ezt otthon szoktam, otthon is hangtalanul, mert Ős megkérdezné, hogy mi bajom.

Nyáron voltam pszichológusnál, ő is, meg mások is azt mondták, hogy ezzel nincs baj, de sejtem, hogy nem jól meséltem el.

Egyébként az épületek még sose volt mániám, de nem szeretek a jelenlegivel példálózni, egy régivel se. Nem szeretek azokról beszélni.

De ahogy leírtam a Kalifa-tornyos dolgot, úgy történik a mániáimmal is, pont úgy, csak más témákkal.

Amúgy a "történetezésben" az az érdekesség, hogy ritkán olvasok regényeket, kevés filmet nézek, kevés sorozatot. Életem során nagyon kevés történetet írtam, azokat is félbehagytam kettő kivételével, melyek első része elkészült.

Egy ideje meg nem érdekel az írás.

Az irodalmat nem szeretem. - De ne gondoljatok műveletlennek, mert sok más tantárgy, az élet sok más dolga érdekel.