Velem van a baj, vagy csak ilyen szerencsétlen vagyok?

Elég fiatal vagyok,mégis úgy érzem hogy már kezdek beletörődni abba hogy senkim sincs. Sokszor voltam mélyponton, aztán erőt vettem. Volt olyan hogy a 10.emeleti kiugráson gondolkoztam, vagy gyógyszereket vettem be alkohollal,de azt is megúsztam.Rájöttem hogy annak sincs értelme. Próbáltam keresni barátokat mindenféleképp már, de vagy 1óra után leszartak,vagy észre sem vettek. Soha nem kerestek,mindig egy felejthető ember voltam.

Apám egy alkoholista, elhagyott amikor éppen anyum engem szült. Anyuval nem vagyok rossz viszonyba, viszont nálunk nem szokás a pusziölelés stb, 1-2 szót váltunk egymással egész nap, és nem is sokat van itthon.Testvérem meg nincs akivel még jóba lehetnék. Végül is nem ezek a dolgok zavarnak a legjobban,ezt még elviselem.Viszont Iskolába sincs valami nagy hírem, ott sincs 1 barátom se,és ahova járok, nem is kéne 1sem, mert úgy érzem nem illenek hozzám, és én se hozzájuk. Eredményeimmel sem tudok semmit elérni, hiszen egy 3as átlaggal nem sokra megyek. Nem tudom tényleg mi baj velem, én 1 nagyon barátkozó típus vagyok, tudok nagyon csöndes de nagyon kinyíló is lenni, mégsem keresi senki se a társaságom, mindenhol azt látom hogy megvan a saját baráti köre, vagy esetleg már általános óta legjobb barátnők, olyankor érzem azt hogy én miért vagyok ennyire szerencsétlen. Pedig én próbáltam mindig kihozni magamból a legjobbat,ha megkértek valamire én teljesítettem, mindig én kerestem az illetőket, meg még mesélhetném órákig... Szerintetek ássam el magam? úgy érzem ez soha nem fog változni, Pedig próbáltam tenni ellene,de egy felejthető ember vagyok.