Miért van ez a nagy "mindent újrakezdeni" érzésem? (Hosszú, de kérem ha valaki tud, segítsen)

Én egy 17 éves srác vagyok, és úgy gondolom hogy nem vagyok átlagos ember, sőt, átlagos tini sem, mert én annál rosszabb vagyok, bár nem tudom hogy itt már mi számít átlagnak... Én most nem azért írok ide, hogy megkérdezzem, hogy hogy tudok megfelelni az átlagnak, mert tudom, hogy az számomra lehetetlen, és bizonyos szempontból nézve jobb is hogy nem vagyok átlag tinédzser, bár ami velem van, az szerintem kóros. Azt sem kérem hogy ítéljétek meg, hogy ez rossz-e, vagy jó, csak arra kérlek titeket, hogy mondjátok el a véleményeteket, mert én mások véleménye szerint élek szinte... Szóval, úgy érzem hogy teljesen üres vagyok belül, miközben azt is érzem, hogy csak elveszek a több millió kín és gond között ami van. Hogy miért gondolom hogy nem vagyok átlagos tini? Azért mert nekem nincsenek barátaim, csak a magam gondjaival törődöm, ami most is látszik ugye és önzőségre utal... Illetve van egy barátom, aki egy lány, és szerelmes vagyok azt hiszem belé, de sajnos ez reménytelen, de ez már csak egy gond a sok közül... Ő vele elég jól megértettem magam eddig, de ugye mivel ő normális ember, ezért úgy is gondolkodik, és félek meg fog romlani a viszonyunk. Nem járok sehova szórakozni. Tanulok, de nem tudom miért. Szüleimmel alig beszélek, szinte semmit, mert nem értjük meg egymást jól, és nem akarom gyengének mutatni magam előttük. Nem tudok semmit már értékelni. Csak egyfolytában gondolkozom és gondolkozom hogy mit tudok tenni, de igazából szerintem a tudat alattim meg a belsőm kifejezetten hozzászokott már ehhez az érzéshez és már "függőségben" vagyok és nem is akarok belül változni. Sokszor érzem hogy nagyon kellenek barátok, aztán mégsem... elmegy a kedvem mindentől. Nincsenek céljaim, semmi kilátásom nincs a jövőben. Egyszer félek, hogy elvesztem azt a kicsit ami van, aztán meg egyszer úgy érzem hogy feladok mindent és elköltözök innen, de legbelül érzem, hogy ezt nem tudnám megtenni. Nem tudom az átlag emberek életét élni addig, amíg így gondolkozom, mert megölnek a gondolatok... Egyáltalán akarok én átlag lenni? Nem tudom... Mint már mondtam mások véleményéből építkezem. Ez is alap hiba bennem, mert nincs egy saját személyiségem, amire építhetnék, és amit elfogadok, hogy én ez vagyok és nem érdekel mások véleménye, mert én magam vagyok mások véleménye. Mostanára biztosan azt gondolod, hogy ez csak önsajnálás, és sajnáltatom magamat, ahogy csak tudom, ami igaz is és teljesen egyet értek vele, de mint mondtam, ez nálam már szerintem függőséggé alakult. Nem tudok ellene mit tenni. Sokan mondhatjátok hogy ez egy tinikori hülyeség amit kinövök, de ez már nem hiszem hogy az. Azt is mondhatjátok hogy ez természetes és stb... stb... de ezeken már mind túl vagyok. Ezek nem igazak. Nyílván azt is leszűrted hogy az önbizalmam is nulla, bár gondolom ennyi zagyvaság után ez már nem meglepetés. Ez azért van, mert hogy tudnám magam elfogadni? Hiszen az csak beletörődés lenne. Összefoglalva az egészet, úgy érzem hogy semmit sem érek, és néha már halálra is gondoltam, de ahhoz gyáva vagyok. Nem tudom, hogy én értékes vagyok-e... én nem vagyok igazi tini, sem ember, mert én nem lelem örömöm abban ha szórakozhatok, vagy csajozás, ilyenek... Másik tulajdonságom hogy mindent nagyon hamar megunok, nem érdekel semmi már. Mondom... üres vagyok belül teljesen. De már az is felmerült bennem hogy lehet hogy ezt az egészet csak bebeszélem magamnak? Akkor miért érzem kényelmetlenül magam ha akár egy nagyon apró dolgon is változtatok? Vagy ez az egész csak egy nagy zagyvaság amiből már én sem értek? Igazából nem értem magamat úgy ahogy vagyok.

Köszönöm ha végigolvastad!

Egy reménytelen srác