Léteznek még ilyen emberek, akik felnőtt létükre ennyire izgágák, nehezen bírják a kötöttségeket, feszélyező helyzeteket, vagy én vagyok túlságosan éretlen?

33 éves anyuka vagyok, de sokszor azt érzem, fejben még mindig nem nőttem fel. Mármint ezt nem az anyaságra értem, imádom a kisfiamat, minden nap egy kaland vele, kifejezetten jó kedélyű, könnyű természetű baba egyelőre.

Sokkal inkább gondolok például egy olyan helyzetre, amikor hosszú ideig egy helyben, kussban kell ülni, nekem például egy templomi koncert vagy egy több órás színházi darab nem kifejezetten a kellemes, szórakoztató elfoglaltság kategóriába tartozik (jó, utóbbiból azért vannak kivételek, ha tényleg érdekes az adott darab). Hanem a kínszenvedés, erőltetett önuralom, fél-háromnegyed óra után egész egyszerűen elkezd "viszketni a s*ggem", ki akarok menni, járni egyet, pisilnem kell, jajj mennyi van még hátra, melegem van/fázom, röhögnöm kell valamin, büdös a mellettem ülő banya szája, hányingerem van... Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, és egyszerűen képtelen vagyok élvezni az adott programot, pláne koncentrálni.

Ja és a tömegtől, zsúfoltságtól egyenesen iszonyodom, egy rémálom nekem, ha mondjuk sor közepén kell ülni, érzem az idegen emberek testszagát, hallom a szuszogásukat, stb. Már kiskoromban is merő stresszel jártak számomra az ilyen programok, különösen, hogy tudtam, h anyám réséről egy vastag lecseszés vár rám, ha "rosszul viselkedek", vagy akár meg merek pisszenni az előadás alatt. De pl a sorban állás sem a kedvencem, meg az egész napos irodában ülés sem, de ezekkel úgy vagyok, hogy "muszáj", szükséges rossz, az élet velejárója, viszont a szabad időmet nem akarom azzal tölteni, hogy feszengeni, "viselkedni" kelljen.

Nincs gondom egyébként az egy helyben ülős tevékenységekkel (bár baba mellett mostanában evés időm van ezekre), imádok zenélni, kézműveskedni, olvasgatni, filmezni stb, szóval amíg valami önkifejező, művészi tevékenységtől vagy pihenésről van szó. De ezek a szórakozásnak, kikapcsolódásnak csúfolt kötött programok számomra egyenlőek egy merénylettel :S Egy karácsonyi templomi koncert során például szó szerint megváltás volt számomra, amikor a kilenc hónapos fiam "rosszalkodni" kezdett, és ki kellett vele vonulnom. A család persze jót szórakozott ezen, hogy rám ütött a gyerek, azért ilyen örökmozgó, eleven... Nekem azért néha kellemetlen... Más is van, aki felnőttként sem tud/szeret egy helyben ülni, "komoly" programokon részt venni?