Hogy dolgozzam fel a kudarcot,hogy nem sikerült a gyerekek mellett tanulnom?

Ne mondd már nekem, hogy diplomád van! Aki ilyen szarul és helytelenül ír, az nem okos, hanem buta és igénytelen!

16-os vagyok, én nagyon akartam még egy gyereket, akkor is, ha borzasztóan nehéz. 15 hónap van köztük, úgyhogy nálunk is kicsi a korkülönbség, de nem csinálnám máshogy. Imádják egymást, és idővel biztos, hogy nekem is könnyebb lesz. Nálunk a többeresnek folyamatosan társaság kell, és most, hogy kezd mozogni a kisebb, és lehet vele játszani, látom, hogy a nagyom mennyire élvezi a gyerek társaságot. Ha kicsit nagyobbak lesznek, szerintem nagyon jól meglesznek együtt. Ha én játszom velük a gyerek játékokat, az sosem lesz olyan mókás, mintha két gyerek együtt játszana. Én is nagyon teljesítmény kényszeres vagyok amúgy, ráadásul tisztaságmániás, úgyhogy én is nagyon szenvedek, hogy nem sikerült úgy ez az otthonlét a gyerekekkel, mint ahogy képzeltem. Napközben nincs mindig rend, nem mindig sikerül felmosni, amikor kéne, akkor indítok mosást, amikor már nem fér a szennyestartóba, néha gyors kaját eszünk, mert nem sikerül főzni, hiába próbálkozom vele egész nap. Ez van, mit tudok csinálni? Különösen bánt, hogy mások, akiknek egyszerűbb gyerekük van, sokkal jobban csinálják. Én meg több energiát teszek bele, mint amennyi gondoltam, van bennem, és így is csak a túlélésre játszom. De azzal vigasztalom magam, hogy ha a takarítás, tanulás nem is megy tökéletesen (vagy bárhogy), a legfontosabbat sikerült kipipálni. Néha nekem is vannak rosszabb pillanataim, de alapvetően sikerül úgy csinálnom a gyereknevelést, ahogy szerettem volna. És ez a legfontosabb. Senki nem fog emlékezni 10 év múlva, hogy ma este lemostam - e az etetőszéket, vagy holnap reggel fogom. Vagy hogy 1 vagy 4 éves gyerek mellett szereztem meg a jogsit. Ezek csak nekem fontosak, de nekem sem kéne, hogy azok legyenek, mert logikusan igazából nem számítanak.

Az egyetlen használható javaslat hogy próbálj megkérni valakit, hogy vigyázzon a gyerekre.