Gyenge embernek hol a helye a világban?

Milyen értelemben vagy gyenge? Fizikailag? Eddz, megoldja idővel.

Lelkileg/érzelmileg? Öld ki magadból azokat az érzéseket, amivel gyengébb vagy a azoknál, akik szerinted átgázolnak rajtad vagy ne foglalkozz velük. Én az előbbit valósítottam meg jórészt: sikerült egy olyan közönyt "beépítenem" a jellemembe, hogy a környezetemben semmilyen negatív esemény nem érint meg. Ha meg közvetlenül nekem akar ártani valaki, minden lehetséges eszközzel visszavágok. Nem érdekel kinek ártok ezzel még. Jobb lett? Nem. Mostanában épp ezt a közönyt próbálom lerázni magamról...

Ez a válasz 100%-ban hasznosnak tűnik.

A válasz írója 70%-ban hasznos válaszokat ad.

A válasz megírásának időpontja: 10-15 00:51

Hogy lettél ilyen közömbös? Hogy alakítottad ki magadban??

"Hogy lettél ilyen közömbös? Hogy alakítottad ki magadban?"

Eleve egy zárkózott, különc alak voltam (vagyok is talán) és gyerekkoromban folyton kiközösítettek. Célpont voltam lényegében. A szüleim reakciója az volt, hogy nem tudnak mit csinálni, nem lehetnek ott velem egész életemben, hogy megvédjenek, ne foglalkozzak az engem szívatókkal és majd abbahagyják. Nem jött be. Sokszor kihasználtak (adj kölcsön ezt, azt, vissza persze nem kaptam, hogy a legtipikusabbat mondjam). Így alapvetően természetem részévé vált, hogy a problémákról nem beszélek, az érzéseim magamba fojtom.

Erre jött aztán a tudatos torzítása a gondolkodásomnak. Kicsit úgy, mint a Gépnarancs című könyv végén (persze nem ennyire drasztikusan). Amit a gyenge pontomnak tartottam (másoknak való állandó segítési szándék, együttérzés, visszahúzódó jellem), azt szándékosan megpróbáltam kiirtani magamból filmek/könyvek és a saját fantáziám segítségével. Pl. a segítőkészség esetén és a rosszabbul élők (pénzügyi, egészségi, stb) iránti sajnálat esetében ez úgy ment, hogy sorozatosan néztem/olvastam oyan történeteket/dokumentációkat, amik éhező/beteg/katasztrófák áldozataivá váló emberekről szóltak és idővel meggyőztem magam, hogy az egészen úgy sem tudok változtatni -> felesleges megpróbálni. Egy-egy emberen meg igazságtalan segíteni, míg mások lehet, hogy nagyobb gondban vannak -> nem kell velük foglalkozni. Másrészt pedig olyan dolgokról olvastam/néztem anyagot, ahol direkt átverték a jóhiszemű embereket -> meggyőztem magam, hogy a segítő szándék nemcsak felesleges, de balekká tesz. Gyakorlati eredmény: kistiniként komolyan lelkifurdalásom, ha úgy mentem el mondjuk egy lkoldus mellett, hogy nem volt nálam apró és nem tudtam neki semmit adni. Ma lassítás nélkül kikerülöm egy "Így járt, inkább ő, mint én, plusz úgysem ő tartaná meg az aprót." gondolat kíséretében.

A probléma igazából az, hogy egyszerűen túl jól sikerült a dolog. Az elmúlt egy évben meghalt a nagyapám és a 17 éve velünk élő kutyánk. Egyik iránt sem éreztem gyász vagy bánatot. Anyámmal napi szinten veszekszem, anélkül, hogy foglalkoznék vele, hogy ez bántja-e vagy sem, a lényeg, hogy én kerüljek ki győztesen a veszekedésből és átvigyem az akaratom.

Ez így nem jó egyszerűen. Két érzés van, amit színtisztán át tudok érezni: a magamba forduló szomorúság és a düh. Ez utóbbit bármikor képes vagyok a semmiből "előállítani". Szükségem van rá: ha bármi probléma van, próbatétel előtt álok, szándékosan felhergelem magam. Ez ad erőt ahhoz, hogy nekiálljak bárminek, aminek neki kell. Ilyenkor érzem magam igazán élőnek, erősnek, bármire késznek. Szükségem van a düh és a gyűlölet sajátos egyvelegére, ahhoz, hogy bármibe belefogjak, különben sosem szedek össze hozzá elég lelki erőt. De a düh hamar elillan és mindig átveszi a helyét a mélabú, a letörtség vagy éppen az unottság. De ez így nem jó, pozitív érzések szinte nincsenek is bennem. Nem azt mondom, hogy nem nevetek soha, meg nem tudok elcsevegni, mert dehogynem. De ezek pillanatnyi dolgok, az állandó alaphangulatom a letargia és az ezt áttörő düh. Már nem tudnak megbántani, vagy megsérteni. Nem tudnak kihasználni. Mert nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel. Viszont így én lettem önmagam legnagyobb ellensége. Nem volt jó csere.