Tényleg minden (érzelem, érzés, állapot) meghatározójának az embernek kell lennie?

Szerintem igen, mert belegondolsz. Ahogy megszületsz rögtön emberek vesznek körül és velük fog kialakulni valamilyen kötődés.

És a legtöbb érzésed alapja valamilyen emberi kapcsolat oka, hogy összevesztél valamin és ezért így érzel vagy hogy valamivel kiakarsz tűnni stb stb.

Szóval alapvetően valami ilyesmi motivál, ha nem is tudatosan tudat alatt a cselekedeteidre. Az érzéseidet meg szintén. És mondjuk ha az egyetlen ember lennél a földön akkor valószínűleg teljesen más lenne, ha eleve nem is alakul ki semmilyen kötődés.

Én az engem körülvevő emberekhez (barátok, család, ismerősök, idegenek) semmiféle érzelmeket nem társítok, vannak aztán ennyi. Ha nem lennének akkor meg nem lennének, lennének helyettük mások. Viszont szeretem, ha szép és igényes környezet vesz körül, amikor azt csinálhatom amit akarok (többségében olyan dolgokat szeretek csinálni, amiket egyedül lehet csinálni, tehát olvasni, internetezni, sétálni, írni, stb.), társaságra egyedül akkor van szükségem, mikor esetleg megyek valahova (pl. meg akarok nézni egy kiállítást), de akkor sem igazán számít a személy. Elmegyek én akárkivel, akit szintén érdekel.

De igazából ezekre a dolgokra se mondanám, hogy érzelmileg annyi pluszt adnak, mondjuk úgy hogy elégedett vagyok ha minden úgy megy ahogy én akarom, és én ennél nem is szeretnék többet. Az emberekkel nem tudok mit kezdeni, sajnos megvan nekik is a saját akaratuk, így ha ember van az "egyenletben" nem biztos hogy az lesz a végeredmény amit én akarok. Így én inkább nem használok embereket a mindennapjaimban.

Egyébként megértem ha valaki azt mondja, hogy az ember társas lény mert valószínűleg általánosságban tényleg az, azt viszont nem szeretem mikor ezt mindenkinek a szájába akarják rágni, hogy te igenis társas lény vagy, húzzál szocializálódni. Érdekes, hogy a környezetemben majdnem mindenki aki az emberi kapcsolatokat helyezi előtérbe, mást se csinál csak szenved ez meg az (időnként változik) a személy miatt.